Lehettem volna a mindened. A társad, a szerelmed, a társszerelmed, a hátországod, az érzelmi stabilitásod, a mindennapi szexed, az ágyad, az asztalod, a választásod, a férfias döntésed. Lehettem volna én a hosszú hajszálak a mosdóban, a rózsaszín fo...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az ember mindig akkor jön rá a hibáira, mikor már késő. Ez egy maradandó tény, hisz mindenkiben később tudatosul a balul elsült cselekvései – és ez az én esetemben sem volt másképp. Hibáztam, amit abban a minutumban észre se vettem és napokkal később, mikor minden kicsúszott kezeim közül, akkor kezdtek el járni az agyamban lévő fogaskerekek és jöttem rá, hogy rossz dolgot követtem el. De ekkor már késő volt. Igencsak késő.
Annyi nap elteltével is az elmém csakis Conrad szavai körül forogtak. Azt mondta gyűlöli a napot, mikor megismert és hogy őszinte legyek, nem is hibáztatom e merész kijelentéséért. Noha halvány remény még mindig él bennem, hogy csupán a düh szavai szólaltak meg belőle, de ennek esélye akkora, mint tűt keresni a szénakazalban.
Nem is léptem ki a lakosztályom ajtaján, egyedüllétre volt szükszégem, melyet csak akkor kaphattam meg, ha lábamat ki nem teszem az ajtón. Elmélkednem kellett, át kellett gondolnom az eseményeket, melyek néhány nap leforgása alatt történtek, egy balul meghozott döntés következtében. Átkozom a napot, mikor megkaptam a meghívót, az akkor érzett érzéseimmel együtt, de ha nem jöttem volna el, valószínűleg bántam volna életem végéig.
A sziget szele hirtelen csapott meg és kapott bele szőke tincseimbe. A rideg szellőt követően megborzongtam és tenyeremmel a karomat kezdtem el simogatni egy kis meleg érzés reményében. Szememmel a hotel medencéjében fürdő gyerekeket és felnőtteket kémleltem. Jól esett látni, hogy boldogok és élvezik az időt, amíg itt lehetnek e csodálatos szigeten.
A pulzusom az egekbe szökött, mikor észrevettem azt az embert, kit messzébb éreztem magamtól az elmúlt napokban és feltételezni mertem, hogy az arcom halvány pírbe szökött. Erősebben markoltam rá a korlátra és reménykedem abban, hogy az égiek észreveszik e két szerencsétlen próbálkozását.
Conrad felnézett az erkélyre, mintha csak abban reménykedett volna, hogy itt leszek-e, de megnyugtattam, hiszen; itt vagyok. Tekintetünk találkozott egymáséval és titkon hittem abban, hogy ő is ugyanazt érzi, amit én, noha legyenek azok másodpercek is. Ebben a tettben a szívem boldogságot érzett és ez a pillanat – mégha nem teljesen – begyógyította bánatomat.
A férfi biccentett a fejével, mintha csak azt akarta volna, hogy lemenjek hozzá, majd elment. Furcsán néztem a hült helyét és elmélkedtem, hogy mit is kéne tennem. Kimondta, hogy gyűlöl és ha a józan eszemre hallgatnék, akkor még naphosszákat itt töltenék az esküvőig. De a szívemre kellett hallgatnom, éreztem, hogy ez lesz a helyes döntés és – mégha nehéz is lesz –, de helyrehozom a dolgokat kettőnk között.
Így hát a szívemre hallgatva lementem hozzá.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
