PRETEND TO LOVE ME

9|the first race

Marcus kezét szorítva lépek be a fiú mellett az F2-esek számára kialakított Paddock területére, ahol sokkal nagyobb rohanás és felfordulás vár mint amire alapból számítottam. A mellettem haladó fiú egy aprót szorít a kezemen ahogy végighaladva a többi csapat rögtönzött garázsa előtt, lassítva a lépteinken megállunk a DAMs logójával ellátott busz mellett. A fiú a vállát a busznak döntve pillant az arcomra miközben én csillogó szemekkel pillantok körbe.

A tegnapi nap folyamán végre találkozhattam a fiú csapatával és természetesen Mabel-el is. Biztos vagyok abban, hogy aranyos lány és kedves de valahogy tegnap nem éppen azt az oldalát mutatta - felém legalábbis. Akárhányszor felém pillantott vagy a szemeit forgatta vagy épp egy látványos fintorral az arcán nézett végig rajtam. Arról meg ne is beszéljünk, hogy milyen fejeket vágott amikor Marcus vagy megfogta a kezemet vagy magához ölelt. Mert igen attól függetlenül, hogy a terveink szerint a kapcsolatunk éppen azon van, hogy egy jókora zátonyra fusson, Mabel-el pont az ellenkezőjét kell elhitetnünk így tegnap szinte egy pillanatig sem engedtük el egymást Marcussal.

Tegnap este viszont, ahogy Marcus elkísért a szobámig - ami amúgy csupán két ajtóval van feljebb az övétől - egy rövid pillanat erejéig elgondolkoztam azon, hogy megkérdezem tőle, Mabel mindig is szerethető szokott-e lenni, vagy csak engem tisztel meg a csodálatos viselkedésével. Azonban amikor Marcus boldogan közölte velem, hogy szerinte tökéletesen alakul a tervünk elvetettem az ötletemet és egy gyors köszönést követően besurrantam a szobámba félve attól, hogy valaki meglát minket. Mert ugye egy normális pár egy szobában szokott megszállni. Vagy mi.

Mosolyogva pillantok fel Marcus arcára, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy még mindig nem engedte el a kezemet noha megbeszéltük, hogy ahogy ideérünk azonnal eltávolodunk egymástól és csak akkor játsszuk el a boldog szerelmespárt ha Mabel a közelben van. Már az előtt magamon érzem a lány szúrós tekintetét mielőtt lehetőségem lenne megkérdezni Marcust, hogy miért nem hagyott még faképnél. Nos itt a válaszod. A karjaim libabőrösek lesznek ahogy a vállam fölött elpillantva észreveszem a lány alakját felénk közeledni. Marcus automatikusan lép közelebb hozzám, a másik kezével óvatosan végigsimítva a karomon egészen az arcomig. Zavartan pillantok fel a fiú arcára, aki egy biztató mosolyt küldve felém tűri el a copfomból az arcomba hulló tincseimet.

Az ajkaim egy vékony vonallá préselődnek össze ahogy a lány elhaladva mellettünk szinte tudomást sem véve rólam köszönöm Marcusnak, aki mosolyogva köszön vissza a lánynak, a tekintetét gyorsan visszavezetve felém. A szemeimet forgatva mormolok egy halk köszönést amire csupán egy szúrós pillantást kapok a még mindig a kezemet szorító fiútól.

"Bájos." A szemeimet forgatva szólalok meg, próbálva figyelmen kívül hagyni Marcus egyre erősödő szorítását a kezemen és az arcomról lehulló ujjait. "Ő kezdte." A vállamat megvonva húzom ki a kezemet a fiú ujjai közöl, a mellkasom előtt összefonva a végtagjaimat, miközben a busz oldalának dőlve pillatok fel Marcus arcára.

A fiú egy szót sem szólva fürkészi az arcomat, majd a vállam felett elpillantva, mosolyogva int valakinek. A fejemet oldalra biccentve elemzem a fiú arckifejezését, de nem kell sokáig agyalnom azon, hogy kit is láthatott meg, mivel az illető hangja jóval előbb elér hozzám.

"Sziasztok." Robert nagy lendülettél lép mellénk a piros PREMA logóval ellátott pólójában és a Ferrari Akadémiás pulóverében. Egy aprót biccentve köszöntöm a fiút, aki összehúzott szemekkel pillant először rám majd Marcusra. "Minden oké?"

Persze, minden rendben van csak éppen próbáljuk elhitetni veled és természetesen Mabel-en kívül mindenkinek, hogy valami nem oké a kapcsolatunkkal. Igen Robert ezen kívül minden a legnagyobb rendben van, köszönöm a kérdésedet.