Lehettem volna a mindened. A társad, a szerelmed, a társszerelmed, a hátországod, az érzelmi stabilitásod, a mindennapi szexed, az ágyad, az asztalod, a választásod, a férfias döntésed. Lehettem volna én a hosszú hajszálak a mosdóban, a rózsaszín fo...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Újabb napok teltek el, s tekintve, hogy tele volt várakozással és reménnyel, rendkívül lassan repült az idő. Azóta csupán egy SMS-t küldött Conrad, de nem nekem – legnagyobb fájdalmamra –, hanem a bátyjának. David szinte azonnal megmutatta nekem az üzenetet, melyben csupán annyi állt, hogy tudja mennyire aggódnak érte, ám minden rendben vele, viszont határozatlan időre van szüksége. Illetve nekem is szánt egy kisebb üzenetet: "Az idő ajándék, továbbra is járj nyitott szemmel." Utóbbi mondatot megkaptam már tőle kétszer is egy héttel ezelőtt, de tudván, hogy egy meglepetés vár rám, amit nem hajlandó elmondani.
Éjszakánként nem tudtam aludni; hol a kínkeserves zokogás miatt, mely egyszerűen felhasított belülről szinte használatlan darabokra vagy az álmok miatt, amikben Conradnak feltétlenül szerepelnie kellett. Minekután ezek a harmadik éjjel után is megtörténtek, gondoltam, kétségtelen, hogy megbolondultam. Ezt pedig szóvá is tettem egyetlen barátnőmnek, kinek ezekután kénytelen voltam bevallani mindent. Oliva azzal bíztatott, hogy csupán nagyon ragaszkodom egyes dolgokhoz – jelen esetben személyekhez – és nem vagyok hajlandó elengedni.
Kissé megbántottam – hogy szavait idézzem –, hogy hogyan lehettem ennyire önző vele szemben, hogy nem beszéltem meg vele, hiszen sikerült elfelejtenem azt a sok fájdalmat, melyet azalatt a bizonyos, siralmas három év után húztam magam után, erősen kapaszkodva a remény korlátjába, hogy Daviddel egyszer újra együtt lehetek, azonban arról senki sem szólt, hogy a korlát mindjárt kidől a helyéről.
Nem tudom hibáztatni Oliviát, hiszen tényleg nem beszéltem neki Conradról egy árva szót sem az első találkozásunk után, mert úgy voltam vele, hogy talán soha nem fogom már látni. De hát ki gondolt arra, hogy David öccse állított fel a napozóágyról, hogy ugrathasson és hogy majdnem egy hónap elteltével szerelmesek is leszek belé?
Mert nem tagadom, tényleg szerelmes vagyok Conradba; a szemébe, melyekkel mindig engem kémlel, a nevetésébe, ami engem is kacagásra késztet, az érintésébe, amibe mindig beleborzongok, az ajkaiba, melyekkel úgy csókol, hogy elvesztem az időérzékemet, az illatába, amit mindig is érzek az orrom előtt, a személyiségébe, aminek rendkívül sok oldala van, de ez teszi őt olyanná, amilyen, és nem utolsó sorban a szívébe, melyben ott dobogok. Ezt nem kellett kimondania, hiszen érződött a törődésében, az érintéseiben, a szavaiban, a csókjaiban és a becenevekben.
De kicsit sem ironikus, hogy mire bevallom saját magamnak az érzéseimet, addigra eltűnik.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
