Lehettem volna a mindened. A társad, a szerelmed, a társszerelmed, a hátországod, az érzelmi stabilitásod, a mindennapi szexed, az ágyad, az asztalod, a választásod, a férfias döntésed. Lehettem volna én a hosszú hajszálak a mosdóban, a rózsaszín fo...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Azzal a tudattal ébredtem fel reggel, a friss, napsütötte szobában, hogy ma lesz a nagy nap; David és Alice esküvője. Visszagondoltam arra a napra, mikor a munkahelyemen megkaptam a meghívót és hogy ez mennyire is egy nagy érzelmi hullámvasúttal járt, tekintve, hogy David magával ragadta a szívem egyik darabját, mely nagyon sokáig dobogott a marka között. Vacilláltam, nem akartam eljönni, ám Olivia sikeresen rávett, hogyha nem is a párért jövök el, legalább magamért; hiszen amúgy is Hawaiiról beszéltünk. Ám ahogyan telt az idő, úgy vált számomra egyre jelentéktelenebbé David és az érzéseim iránta. Hiába egy felhőben úszott a boldogságom és a jövőmet is vele képzeltem, a Sors más jövőt szánt nekem.
A padlótól kezdődő hatalmas tükörre vándorolt a tekintetem, ahol megpillantottam a testemet eltakaró rózsaszín ruhának lágy fodrait. A csípőmet körbeölelte a ruha vastag öve, mely kettéválasztotta a szoknya részt a felsőtesttől. Mellkasomra kecses belátás nyílt, mégis ápolt és eltakart. Ujjaimmal megigazítottam a vállamon nyugovó pántokat. Kétségkívül szép koszorúslány voltam, azonban ahogy mondani szokták: a szem a lélek tükre. A tekintetem elárulta, hogy belülről mennyire is összetört vagyok, melynek okozója Conrad Bennett.
Megráztam fejemet, hogy elhesegethessem az efféle gondolatokat, majd mindkét tenyeremmel végigsimítottam a ruhán és kiléptem lakosztályomból. A folyosó végében lévő lifthez sétáltam, s a hetedik emeletet jelző gombot lenyomva a személyfelvonó megindult felfele. Egy lágy csengéssel kinyíltak az ajtók, majd Alice és David közös szobájához léptem, ahol találkoztam a többi lánnyal, kik koszorúslányok révén ugyanazt a rózsaszín ruhát hordták. A két barna hajutól – kik nagyon jóba vannak a nővéremmel – szúrós pillantást kaptam, miután végignéztek rajtam, feltehetőleg a ruhaszalonban elkövetett baklövésemért, ezzel is emlékeztetve arra, hogy miért léptem akkor le.
Kiara volt az egyetlen, aki barátságos mosollyal köszöntött, s magához is ölelt. A tegnapi szomorúságának nyoma sem volt, melyet szóvá is tettem. A válasza kissé meglepett, ugyanakkor örültem is, hogy jól érzi magát.
– A tegnap este kitettem egy képet, amire szinte egyből reagált – félre ne érts, ez kicsit sem izgat, hanem leginkább az, hogy ezelőtt még ilyet nem tett. Kaptam tőle egy üzenetet – megjegyzem, azóta először, amióta itt vagyok –, miszerint hiányzom neki és kicsit késve, de el tud jönni az esküvőre. Mondtam neki, mindenről tudok, ami őt és az unokatestvéremet illeti, majd megkértem, hogy lehetőleg ne keressen többé.
Elvált ajkakkal kémleltem Kiarát. – Ez... Komoly. Nem fáj?
– Egy szóval sem mondtam, hogy nem fájna – rázta meg fejét egy keserű mosoly kíséretében. – De szerintem sokkal jobban bántana, ha úgy teszek, mintha nem tudnék semmiről. Jobb lesz idővel, ahogyan te is mondtad. Ez az esküvő pedig tökéletes lépés, hogy felejtsek.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
