Egypercesek/Novellák

Cím nélkül

Éreztem.
Emlékszem rá.

Emlékszem az érzésre. A lelkem mélyébe maró, szavakba önthetetlen fájdalomra.
Emlékszem a képre. A látványra, mi szemem elé tárult, mikor felnéztem.

A világ lángokban állt.

Láttam.
Emlékszem.
Nem tudok szabadulni tőle.
Veszteség. Gyász. Fájdalom.
Aznap elvesztettem valakit.
Nem, abban a pillanatban vesztettem el.

Éreztem.
Érzem.
Ahogy magamhoz ölelem.
Kiabálok. Ordítok. Sikítok. Közben egyre csak szorítom.

Zokogok.

Nincs elég könnyem, amivel ki tudnám fejezni fájdalmamat.

Egész lényem áthatja.

Elvesztettem.

Mérhetetlen kín.

Megölték.

Nem tudtam megvédeni.

Meghalt.

Nincs többé.

Túl nehéz. Súlyos. Bénító.
Megtörik a szívem.

Láttam.
Emlékszem.
Tomboló káosz. Romok. Térdembe vágó kődarab. Arcomra tapadt véres haj. Menekülők. Mozdulatlan halottak. Gyilkosaik.
Mindegyik csak néma töredék.
Pislákoló parázsdarab az engem felemésztő kínhoz képest.

Éreztem.
Érzem.
Szilánkjaira hullik a világ. Szilánkjaira hullik a lelkem.

Valaki...vessen véget ennek...

Felébredem.
A pasztellkék falat bámulom.
Napsugár. Csend. Rántotta illat.
Álom.
Könnyben ázik a párnám. Hajam az arcomra tapadt.
Felvillanó képek. Tűz. Romok. Mozdulatlan halottak. Egy az én karjaim közt. Veszteség. Gyász. Fájdalom.

Éreztem, pedig sosem ért még ilyen veszteség.
Emlékszem, de még egyszer sem éltem át ezt a fajta fájdalmat.
Mégsem tudok szabadulni tőle.

Túl valóságos volt egy álomhoz.
Túlságosan mélyen érintett ahhoz, hogy álomként kezeljem.

Tudom, hogy lehetetlen. Képtelenség, hogy érezzem.
Mégis érzem.
Most már csak tizede lehet annak, amit akkor, de mikor eszembe jut, a testemet lehúzó súlyos ólomláncok ugyanúgy körbefonnak. Szívem elnehezül, szemembe könnyek gyűlnek és nehéz fátylával eltakarva előlem a világot arra kényszerít, hogy újra emlékezzem.
Újra lássam.
Újra érezzem.

Az anyai fájdalmat.

A gyermekem elvesztését.