𝖑𝖑𝖑 ▎𝐋𝐄𝐋𝐊𝐄𝐊 𝐒𝐎𝐇𝐀𝐉𝐀
▬▬▬▬▬ 𓂅 Ꮺ࣭۪ ♡゙˖ʚ ɞ 𓏲˖ 𑁍 Az emberi lélek törékeny teremtés. Ha egy kis repedés is esik a külvilág nyilait felfogó pajzson, kozmetikázhatjuk ugyan, ám sosem lesz olyan, mint volt. Legalábbis úgy hittük, amíg nem t...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬
t á r s a s m a g á n y
"I'm so lonely, broken angel I'm so lonely, listen to my heart One n' only, broken angel Come n' save me, before I fall apart"
━━━━━━ ☾ ˖࣪ ♡ ˚❅ ָ࣪ ━━━━━━
öt évvel ezelőtt
Tristan David Savrinn
2017 márciusát írtuk. A kies erdőn huzatosan süvítő szél langyos szellővé csitult, mely kellemesen simogatta a túrázók bőrét. Életerőtől duzzadó rügyek pattantak a száraz ágakon, a fűszálak közt fátyolos szirmát csomagolta ki a hóvirág. Még a búskomor hangulatot előidéző szürke felhők is messze úsztak az ég tengerén, hogy útra bocsássák a Nap ifjú sugarait. Ezennel a tél teljes pompájában vonult le a színpadról, hogy meddő táncba hívja a tavaszt.
― Hová mész? ― meg sem lepődtem, amikor a sötét szobában apám hangja zendült, mielőtt a lámpa fénnyel borította volna be a szobát.
― Futni ― hazudtam kapucnimat a fejemre hajtva.
― Érdekes. Mostanában sokat futsz ― felhorkantva vette le olvasószemüvegét. Vékony szája sarkában forgatta szárát, mintha elgondolkodna. ― Nem mintha látszana.
Homlokában mélyülő ráncok kritikától sötétlettek. A megfigyelése helyes volt. Naponta kétszer jártam el: hajnalban korcsolyáztam, délután Mrs. Benett-nek segítettem a levesező kibővítésében. Ott ugyan fizikai munkát végeztem, hiszen rekeszeket pakoltam, bútorokat szereltem össze, ám ahhoz közel sem elegendőt, mint amennyi kalóriát két óra futás alatt elégettem volna. A sors fintora, hogy eddig nem vett tudomást rólam, de most, hogy éppen az étkezde megnyitójára tartottam, fehér inggel és csokornyakkendővel a szürke pulóver alatt, feltartott.
― Sajnálom ― megvontam a vállamat.
Parker és Preston buliztak, anyám meg a virágokat locsolta, mint akárhányszor, amikor apám el akart beszélgetni valamelyikünkkel. Csodálkozom, hogy még nem rohadtak ki a növények a sok víztől. A csend tehát bénította a légkört. Némán néztük egymást, amíg meg nem elégeltem.
― Most már mehetek?
― Több tisztelettel térj vissza! ― felemelt hangja tisztán csengett fülemben, amint kiléptem az ajtón. Nagyot sóhajtottam, akár egy ártatlanul elítélt rab a szabadulásakor. Talán az is voltam.
A Nap lemenő sugarai ragyogva világították meg a napraforgómező árnyékában ülő Gemmát.
― Ha még két percet várok, keményebbre fagyok, mint Jack a Titanic-ban ― két kezét dideregve dörzsölte össze.
