Az álarc mögött

3. Fejezet - 1. rész

Ideges voltam, de közben meg madarat lehetett volna fogatni velem. Az ujjammal az íróasztalomon doboltam, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy még azelőtt kiírhassam magamból a negatív képzelgéseimet, hogy találkoznék Kyle-lal az aréna előtt. Aznap reggel Angel meglepett egy új, halvány kék, keménytáblás füzettel, aminek a borítóján volt egy bőrfolt rajta a monogramommal. Már teljesen lemondtam az elhagyott naplóm megtalálásáról. Hiába vártam a portás hívását, ő sem keresett, és a suliból sem jelentkezett senki, aki megtalálta volna. Őszintén nem értettem, hogy tudott így lába kelni.

Megkopogtattam a telefonom kijelzőjét, hogy le tudjam olvasni róla az időt: 17:20. Lassan ideje volt készülődni, hogy ne érkezzek késve, ezért becsuktam a füzetemet és elrejtettem az íróasztalom felső fiókjába. Tanultam a hibámból, túl szétszórt vagyok ahhoz, hogy magammal vigyem mindenhova.

Angel tökéletesen időzített az ajándékával, szükségem volt az írásra, hogy a randin le tudjam vetkőzni a kételyeimet, és felszabadultan tudjak viselkedni. Őszintén megvallva, nagyon izgultam. Kicsit tartottam attól, hogy nem fog igazán kedvelni, attól, hogy nem lesz majd beszéd témánk, vagy esetleg untatni fogom. Ezek a gondolatok pedig számra-zárt lakatként tartottak volna vissza attól, hogy jól érezzem magamat. Meggyőztem magamat arról, hogy jól fog alakulni az este, önmagamat adom, és így minden meg fog oldódni.

Néhány pillanatig szaporán vert a szívem, ahogy megláttam Kyle-t kijönni az öltözőből, de aztán visszaállt a normális ritmusába, amint sikerült kitisztítani a gondolataimat.

– Szia – mosolygott rám kedvesen, és adott két puszit az arcomra. – Bocsi, hogy nem mentem el eléd.

– Semmi gond – mondtam őszintén és viszonoztam a mosolyát. – Nekem volt időm idejönni – céloztam arra, hogy természetesen figyelembe veszem, hogy az ő napirendje enyhén szólva is zsúfoltabb az enyémnél.

– Akkor mehetünk? – mutatott a kezével a kijárat felé, mire bólintottam. – Remélem, éhes vagy, mert van itt a közelben egy nagyon jó pizzázó, és úgy érzem, most bemenne egy családi méret.

– Pizza bármikor jöhet – helyeseltem, és igyekeztem felvenni a lépései ritmusát, hogy le ne maradjak. – Milyen volt az edzés? – érdeklődtem.

– Fárasztó – fújta ki hosszan a levegőt. – Nagy most a nyomás a válogatók miatt, de azt hiszem, megleszünk.

Mesélt arról, hogy ilyenkor hogyan épülnek fel az edzéseik, a feszített tempóról, arról, hogy meg van szabva, mikor és mennyit kell erősíteniük, hogy fizikailag is formában legyenek. A csapatépítőkről, amiket még az edzésen felül tartanak annak érdekében, hogy tényleg meglegyen közöttük az összhang, és semmi se akadályozhassa őket az együttműködésben. Arról, hogy mennyi különböző játékfigurát kell megjegyezni és begyakorolni, hogy élesben már ösztönből menjen. Érdeklődve figyeltem, és az igazat megvallva, már attól is elfáradtam, hogy hallgattam, mennyi időt és energiát fektetnek abba, hogy a legjobbak legyenek.

– Na de elég ennyi belőlem – mondta, mikor a pincér egyedül hagyott minket az asztalunknál. – Neked hogy telt a napod?

Vállat vontam. – Hát nyugisabban, mint a tiéd – nevettem fel. – Most, hogy végre sikerült elintézni minden suliújságos ügyet a következő havi számmal kapcsolatban, egészen felszabadultam.

– Tényleg, említetted, hogy van egy kérdéssorod rólam – villantotta meg a fogait. – Ezek szerint engem is lenyomoztál?

– Igen, viszont nem sok mindent találtam rólad.

– Csak egy szavadba kerül és mindent elmesélek, amit tudni kell rólam. – Elmosolyodtam és látványosan kényelembe helyeztem magamat a székemen.