MÚZSA

MÁSODIK FEJEZET

XANDER HALE
―――――――――

Sanda szemöldökkel kémlelem a vásznat. Nem vagyok az az elégedetlen, kákán is csomót kereső típus, de érzem a csontjaimban, hogy ez a festmény nem az igazi. Megállítom az R U mine?-t, mert a koncentrációm minden cseppjére szükségem van. Hibát keresek: végigfutok a háttérben magasodó könyvespolcon, a cseresznyefa asztal erezetén, a morzsákkal tarkított tányéron ― megfelelő. Mégis, amikor a laptop előtt ülő lányra téved a tekintetem, a torkom kiszárad. Valami nem stimmel. Valami hiányzik. Valamitől nem tökéletes.

A valami definíciója azonban sűrűn telepedő köd számomra. A tipródás helyett ezért inkább beletörlöm festékes kezemet az egykoron sárga rongyba és eltakarítok magam után. Miközben az ecseteket egy fa dobozba szórom, egy gyilkoshoz hasonlítom magam ― Na nem azért, mert annyira förtelmes lenne a kép, hogy az felérne a vászon kinyírásával. Valójában a precizitásra gondolok, amit a tökéletesen makulátlanul hagyott tetthellyel asszociálok.

Még akkor is azon gondolkozom, hogy mi bontja meg az egységet, amikor biciklire pattanok. Tekerem a nyikorgó kerekeket, mintha attól az agyam fogaskerekei is kibillennének a rest állapotból. De azok csak lustán henyélnek az elmém pázsitján, a beszívott friss levegőben hűsölve. Húsz perccel később behúzom a féket, így a mentális egészségemhez hasonlóan stabil járgány vonakodva megáll. Keserű emlékeket ébreszt a ház, ahonnan a húgom szalad ki, széles mosollyal az arcán. Egyenesen a pokolból érkezik, mégis vigyorog, mint a vadalma.

― Xaaander! ― kiáltja el magát, mielőtt a nyakamba ugrana.

― Mizu, Fifi? ― ölelem magamhoz a kis angyalkát. Túlérett eper illata van a hajának, amit rögtön egy mályva színnel társítok fejben.

― Annyi házim van, hogy el sem fért a leckefüzetemben ― sóhajt teátrálisan. ― Komolyan, dachau-i munkatáborban vagyunk vagy egy New York-i iskolában?!

Fiona... nos, él hal a történelemért. Előbb tanulta meg az USA elnökeit kronológiai sorrendben, mint a Jingle Bells-t. Fura? Igen. Le sem tagadhatnám, hogy én vagyok a testvére!

― Már megint rám akarod sózni a feladataidat, kishölgy?

― Éééén?! Én olyat soha nem tennék ― vág búskutya pofit, ami megolvasztaná még a legzordabb szíveket is.

― Szervusz, Alexander! ― int apám az ajtófélfának támaszkodva. A szemem sarkában ülő mosolyráncok kisimulnak, arcom megdermed, miközben a férfire emelem tekintetemet.

― Helló! ― biccentek udvariasan, hozzá hasonlóan távolságtartó ridegséggel.

Nem kérdezzük meg egymástól, hogy jól vagyunk - e, milyen napunk volt, merre tart a karrierünk. Egyedül abban az esetben váltok vele két szónál többet, ha Fiona miatt egyeztetnünk kell.

― Holnap? ― kérdezi az ajtóból kiáltva, nehogy túllépje a harminc méteres távolságot.

― Reggel ― bólintok egyetértést kifejezve.

A csontomig hatoló undor és bosszúság epés ízként gyűlik össze nyelvemen, de lenyelem a rosszallást, amint Fiona vidor hangja magára irányítja a figyelmemet. Bemutatja milyen lépésekkel bővítették a koreográfiát, amit az iskolai fellépésre gyakorol az osztályával. Ügyesen pörög-forog, lelkes mosollyal, amit akkor is ugyanilyen büszkén tapsolnék meg, ha botok lennének lábai helyén. Mert ha ő nem lenne, értelmetlen volna az életem.