MÚZSA

HARMADIK FEJEZET

ARABELLA WOODS
―――――――――――

Az esőtől bokacsizmám talpára ragadt leveleket kemény rúgásokkal dörzsölöm a lábtörlőbe. Ettől leginkább egy lendületet gyűjtő bikára hasonlítok, aki patájával kaparva az aréna poros színpadát szemez a vörös zászlóval. Ám közel sem tombol bennem annyi harci szellem, mint egy ilyen állatban, mert a lelki állapotom egy lajháréval, maximum egy teknősével azonosítható. Hétfő reggel van, hogy máshogy lehetnék?!

― Sziasztok ― üdvözlöm az ovális asztal köré gyűlt szaktársaimat.

A kreatív írás szeminárium a hozzám hasonlóan introvertált emberek gyülekezőhelye, ezért meg sem lep, amikor mindenkit magányos pontként izolálva látok meg a küszöbről. Egyesek a telefonjukat bűvölik, mások olvasnak, de akadnak olyanok is, akik az asztallapra borulva alszanak. Rajtuk kívül egy egységes, kurta "Helló!"-val köszöntenek.

Leülök az utolsó szabad helyre. A nehéz fa szék súlyos csikorgással hasítja a padlót, de minden más mozdulatomnak is a kelleténél nagyobb visszhangja van ebben a síri csendben. A vászontáskámba nyúlok egy könyvért, amit a saját szórakoztatásomra pakolok be az ilyen kínos esetekre.

― Francba! ― motyogom, amikor még mindig A sötétség érintése kötetem hűlt helyén tapogatózom.

― Minden rendben van? ― kérdezi a mellettem ülő lány suttogva. A kurzus többi tagjával már találkoztam, ő viszont ismeretlen számomra. Szőke melíros hajkoronája dús hullámokban öleli szeplős arcát, ami barátságos vonásaival azonnal szimpátiát vált ki az agyamban. Bár ez szinte semmit sem jelent, hiszen emlékszem mennyire megbotránkoztatott Vaughan, amikor először belenéztem a rideg-picsa-kék szemébe.

― Most jöttem rá arra, hogy nem hoztam magammal olvasnivalót. Az én mércémmel ez egy kettes a "rendben van" skálán, ahol a tíz a Kánaán.

― Nem mintha túl akarnálak licitálni, de én egyszer elfelejtettem magammal hozni az inzulinomat. Az még a kettőt sem érte el ezen a bizonyos skálán ― húzza el a száját egy keserű emléket felidézvén. Hosszú körmeivel karmazsin színű pulóverének kötött anyagát húzogatja.

― Sajnálom ― felelem együttérző hangnemben. A kezemre szegezett tekintettel írom körül a hüvelykujjam tövében ékeskedő tetoválásomat. Ez a kicsiny gránátalma számos jelentéssel bír, például az Ótestamentum-ban az élet teljességét, Keleten a halhatatlanságot, míg a görög mitológiában a bünbeesést, illetve a termékenységet szimbolizálja. Nekem pont ez a sokoldalúság imponált annyira, hogy egy életen át magamon akarjam viselni.

― Nem szükséges ― nyugtat fakó mosollyal. ― Legalább volt nálam egy könyv, amit a földre dobhattam, hogy felhívjam a figyelmet a közelgő ájulásomra.

― Végső soron a könyv a legélesebb fegyver, amit a tarsolyunkban hordozhatunk ― vonok vállat, felfelé görbítve szám sarkát.

― Ezt kiírom a Twitter profilomra. Megengeded? ― érdeklődik, miközben már pötyög is a telefonján. ― Mi a felhasználóneved? Bejelölhetlek, ha gondolod.

― Nincs Twitterem ― felelem bátortalanul. A lány úgy néz rám, mintha közöltem volna, hogy van egy hatodik ujjam, amivel jó kedvemben kismacskákat vakítok meg.

Már Ezra is nyaggatott a közösségi média oldalakat illetően, de egyenlőre hárítom a digitális tartalomgyártás lehetőségét, mert a "Jó bornak nem kell cégér"-elvem felülírja az olvasóim felé táplált megfelelési kényszeremet.