Amsterdam

1. fejezet

Ez is csak egy ugyanolyan esős nap volt, mint a többi. A teraszon ücsörögtem, anyám régi, meglehetősen instabil hintaszékéből figyeltem a záporozó esőcseppek rohamos merényletét, amiket a vékonyka fűszálakra mértek a háborgó magasból. Az az istenverte szék meg csak nyikorgott, fájlalta minden egyes szálkáját, és minden előre dőlésem alkalmával figyelmeztetett, hogy ez talán az utolsó lesz.

Szerettem az ottani illatokat. Mindig is oda voltam a tavaszi zivatarokért, és míg mások egymás anyját szidták, öklüket a magasba dobva hadonásztak a robajló ég felé, amikor váratlanul nyakukba ömlött a sűrűje, én mindig is szerettem egy kicsit megállni, felemelni a fejemet, és jó alaposan lemosni magamról a mocskot. Igen, benne van a pakliban, hogy vizes leszek emiatt, de azt hiszem ennek megoldására már elég sok hasznos eszközt feltalált ez az okos emberiség.

Talán az a legjobb ezekben a tavaszi zivatarokban, hogy kiszámíthatatlanok. Sosem lehet tudni, mikor fogsz éppen szarrá ázni a belváros kellős közepén, holott csak a boltba akartál leugrani egy pár perc erejéig. De lehet akár szerencséd is azon a napon, és a derült égből nem csak a villámcsapás, de esetleg egy jó lelkű idegen is eléd terem, aki esernyővel kínál. Ez ritka, mint a fehér holló, de ebben az esetben szárazon is megúszhatod a bulit egészen a legközelebbi buszmegállóig.

Sejtelmem sincs, ki volt az az időshölgy, de hallottam már helyi regéket arról, hogy egy titokzatos eső-boszorkány a külváros utcáit járja, amikor a szükség nagy úr. De nagyon sokáig azt hittem, ez is egy olyan mende-monda, amivel a szülők ijesztgetik a porontyaikat, hogy „jobban" aludjanak éjszakánként.

Én akkor találkoztam vele először és utoljára. Ez elég nagy szó, ha belegondolunk abba, hogy ott nőttem fel. Én is ugyanattól az esőtől nőttem nagyra, mint azok a fák a teraszunk túloldalán, amiket még a dédnagyapám ültetett el. Nyilvánvalóan azok régebb óta tesznek hozzá a légkörhöz hozzávalókat, mint én, és talán kicsit hasznosabbak is az emberiség számára, mint én, aki csak kortyolja a gyümölcseiket, és akár estig is sorolhatnám az eltéréseket egy ember és egy fa között, de azzal a fával egy valamiben nagyon is hasonlítottunk.

Mindkettőnk gyökerei ugyanahhoz a talajhoz ragaszkodtak.

De az a takaros kis fatákolmány is sok mindent látott már abban az időben, amiben születtem. Annál a háznál kaptam meg az első bringámat, amit később aztán a nagybátyám közreműködésével egy dieseles motorra cserélhettem, anyám legnagyobb örömére, aki ennek hatására kivásárolta az egész patikát, mihelyst leraktam a jogsit hozzá.

Itt vágtuk fel életem legelső születésnapi tortáját is. Nem kifejezetten azok közé a torták közé volt sorolható, amiből repetát kér az ember, vagy mind a tíz ujját egyesével megnyalja utána, de emiatt igazán nem hibáztatom anyámat. Hamar kiderült, hogy még az édességhez való viszonyulásom is eltér az átlag kölyköktől. Mondjuk ki, egyenesen hányok az édességtől.

Pár - nem csokoládés - szülinapi tortával később pedig ugyanaz a ház egy másik lakónak is otthont adott. A kis húgom is ezek közé az ócska deszkafalak közé született, de az ő érkezésére nem tisztán emlékszem. Épp, hogy sikerült volna összehaverkodnom az otthoniakkal, erre nem sokra rá jött egy új kedvenc, aki levette a vállamról azt a terhet, hogy állandóan a figyelem középpontjában legyek.

Az anyám rendkívül színes képzelőerővel volt megáldva. Ennek a képzelőerőnek köszönheti a tudását a kis négyéves Louis, aki megtudta, hogy a húgát, Lottie-t az erdőtündérek alkották meg, személyre szabva, kifejezetten nekünk. Azt is megtudtam, hogy az erdőben valószínűleg hatalmas orgiákat csaphatnak azok a bizonyos tündérek négy évente, ugyanis én is ott készültem, a „sápadt Hold fénye alatt" – ahogyan anyám mondta.