Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Ötvenhárom) Egyetlen medimágus

A Lestrange-kúriában szokás szerint nagy volt a sürgölődés. A főépületbe ugyan csak a legfontosabb emberek léphettek be, de az udvaron gyakorlatozás zajlott és az öreg fák közé néhány lakóépületet is felhúztak, hogy pár halálfaló a nap bármelyik órájában bevethető legyen. Ott csak azok laktak állandó jelleggel, akik nem akartak, vagy nem tudtak hová hazamenni.

Daisy útjából mindenki kitért. Ismerték a borvörös köpenyt és a fehér maszkot, amit már nem is azért viselt, hogy a személyazonosságát elrejtse, hanem hogy ne tudjanak olvasni az arckifejezéséből. Ráadásul védővarázsok is voltak mindkét kiegészítőn, ami jól jött a harcok során.

Kellemes idő volt. A koranyári napsütésben szinte smaragdokként ragyogtak a levelek a fákon, a díszkertben mindenféle virágok nyíltak és még nem volt túl meleg sem. Szentségtelenségnek tűnt, hogy háborús készülődésre használják fel pihenés és szórakozás helyett.

—A pavilonnál vár rád!—kiáltott oda neki Bellatrix, aki éppen megsemmisítő vereséget mért három másik halálfalóra.

Azok éppen akkor kászálódtak fel a porból és sántítva, különböző testrészeiket fájdalmasan markolászva újabb csoportnak adták át a helyüket, hogy ők is kipróbálhassák magukat a nő ellen.

Daisy biccentett és egyből a ház mögötti kis liget felé vette az irányt.

Voldemort a Lestrange-kúriában lakott. Szerette háborús-stratégiai megfontolásként beállítani a dolgot, de a valóság az volt, hogy nem volt saját lakása. Követőivel ellentétben ő nem nagymúltú, aranyvérű család sarja volt, nem vetette fel a pénz és valójában tehetségén és karizmatikusságán kívül nem tudott mást felmutatni.

Ez a kettő viszont éppen elég volt. Bella és Rodolphus szívesen látták, megtiszteltetésnek érezték, hogy átengedhették saját otthonukat a férfinak.

Daisyt már az is felidegesítette, ha rá gondolt.

A pavilon néhány öreg platánfával körbevéve állt az eldugott tavacska mellett. Erre a részre senki sem jöhetett hívatlanul, jó messze esett az elöl sürgölődő halálfalóktól.

Voldemort az árnyékban ült; az előtte lévő kis asztalon tea, kezében könyv. Olyan békés volt, amilyennek az ember egy vidéki uracskát képzel, akit nem érdekelnek a világ dolgai. Jóképűsége, szelíd megjelenése éles ellentétben állt kegyetlenkedéseivel és azzal a ténnyel, hogy ő a Sötét Nagyúr.

Daisy megtorpant a pavilonon kívül és mélyen meghajolt.

—Szólítottál, Nagyuram.

A férfi nem nézett fel. Egyáltalán nem reagált, amíg el nem ért az oldal aljáig; akkor lapozott, könyvjelzőt csúsztatott a lapok közé és becsukta a könyvet.

—Gyere!—A pavilon vele szemben lévő részére bökött, a párnázott padokra.—Ülj le!

Hatalmas megtiszteltetés lett volna, hogy hellyel kínálja, ha Daisy a legkisebb mértékben is vágyott volna a férfi elismerésére.

Azért leült, a Nagyúr várakozó pillantásának engedve pedig még a maszkot is levette, pedig jobban szerette volna, ha magán hagyhatja. Így az elméjének bizonyos részeit takaró lepelre és az arckifejezésére is ügyelnie kellett.

—A legutóbbi akciód teljes kudarccal végződött. Nem, hogy Hollóháti Diadémját nem szerezted meg, ahogy parancsoltam, de a csapatod egy tagja meghalt, sokat, köztük Greybacket is, elkapták. Rajtad kívül csak ketten menekültek meg.

Daisy igyekezett a büszke mosoly helyett dühösen fintorogni.

—Styler csapdája volt az egész! A Diadém sosem volt a Fertőben.