Elvarratlan szálak

Huszonegyedik rész.

-Rendben, akkor január másodikán találkozunk.-mosolygott Laswell. 

Bólintottam, majd beszálltam a taxiba. Korán volt, egyedül Laswell volt ébren. Mindenki más az igazak álmát aludta. 

Mich már tudja, hogy hazamegyek. Szóltam neki, hogy Michalnak egy szót se mondjon, hogy megyek. 

-A reptérre lesz az út?-nézett rám a férfi. 

-Igen, kérem.-pakoltam be a cuccaimat.

Lassan telt el a fél órás út, unottan néztem ki az ablakon. A táj havas volt, ahogy mondani szokták igazi téli időjárás. Hideg és kopár. 

Van neki egyáltalán lelke? 

Fáradt voltam ahhoz, hogy egyáltalán gondolkozzak. A kimerültség és a rengeteg trauma ami történt velem az elmúlt hónapokban kezdett túl sok lenni. Nem tudom, hogy mire kell majd számítanom, ha hazaérek. Hiányzik az anyám, aki kitagadott. A húgom, akit kegyetlenül kivégeztek...A hamvait pedig haza kell vinnem. El kell mondanom még egy pár embernek a halálát...Sosem gondolta komolyan a kapcsolatait, de volt egy ember akivel oda meg vissza voltak egymásért de sosem jöttek össze. Az élet fintora. 

Kiszálltam a taxiból, miután a sofőrnek ott hagytam egy nagyobb összeget. Még két órát kellett várnom, hogy felszállhassak a fémmadárra. 

-Üdvözöljük járatunkon.-mosolygott a légiutas. 

Egy mosollyal jutalmaztam kedvességét. Katonai ruha volt rajtam, pedig nem lehetne...

Reggel hét harminckor szállt fel a repülő, próbáltam ezt a majd kilenc órás utat kibírni úgy, hogy az első osztályon néztem a gazdagabbnál gazdagabb embereket. Döntötték magukba a pezsgőt, úgy tesznek, mintha az életük már holnap befejeződne. Ha tudnák, hogy az élet nem ennyiből áll, hogy ittas legyen az ember...Persze, van olyan akinek az esti gyógysör az elmaradhatatlan egy hosszú nap után. Fél ötkor érkezett meg a repülő a reptérre, körülbelül ötre már az aulában vártam Micht. 

Kimerült voltam, az út is fárasztó volt, nem csak a gondolataim merítettek ki. 

-Maslowsky! Örülök, hogy itt vagy!-ölelt át, majd felvett és megpörgetett. 

-Istenem, soha nem akarok visszamenni!-öleltem át bőgve.-Legközelebb ne hagyd, hogy visszamenjek. Sokkal rosszabb, mint mikor az utcára kerültem.

-Semmi baj, nem lesz gond.-szorított magához.-Most már nem lesz baj, ne aggódj.

-Én vissza nem megyek..Felejtse el mindenki. 

Nehezen sikerült feldolgoznom, hogy végre nem kell sietnem mindenhova, nyugodtan aludhatok...Nem kell hajnalban felkelnem, mert gyakorlás van, vagy esetleg mert szenvedek a fájdalomtól. 

-Gyere, mert valaki a kocsiban vár téged.-mosolygott Mich. 

-Nem mondod?-pislogtam rá. 

-Dehogynem! Elhoztam magammal, mert nem bírt megmaradni a fenekén. Ugyanolyan, mint te Victorya. 

Alig bírtam kivárni, hogy végre a kocsihoz érjünk. 

-Michal!-öleltem át.

-Anya! Hiányoztál!-ugrott a nyakamba. 

-Most már itt vagyok, ne aggódj és maradok is egy ideig. 

-Haza fogsz jönni? Ugye nem mész vissza? 

-Nem, nem fogok. Haza akarok jönni, hogy végre itt lehessek.-emeltem fel a majd nyolcvan kilós gyereket, aki két fejjel magasabb is mint én.-Jól megnőttél te gyerek! Mivel etettek? Fogadjunk, hogy Mich főzött rád.

-Pontosan anyu!-nevetett Michal. 

Boldog voltam, hogy végre itt lehetek. Mich a feleségével gondoskodtak Michalről, ennek fejében minden hónapban pénzt küldtem nekik haza. 

Beszálltunk a kocsiba, majd egy alig fél órás út után megérkeztünk. 

-Mich...Nem mondod? Máshova költöztetek? Miért nem mondtad? 

-Meglepetésnek akartuk, említetted, hogy szeretnél egyszer az udvarra valamit..De mit..-morfondírozott Mich. 

Hatalmas ház, legalább négy szobával, nagy udvarral. 

-Egy helyet, ahol nyugodtan le lehet ülni meginni egy felest..-nevettem el magam.-Mondhattad volna, hogy költöztök. De tényleg. 

-Gyere anya, Alicja már vár minket!-rángatott Michal. 

-Megyek, megyek!-léptem be a folyosóra, ahol képek voltak kirakva. 

A húgom, anyám, a nagyszülők..

-Honnan szerezted meg a képeket? Úgy tudtam, hogy anyám még veled sem áll szóba.-néztem Michre.

-Ez legyen az én titkom.

-Így is kiderítem.-néztem a képeket. 

-Gyere már anyu! 

-Megyek, na. Ne legyél ideges.-mosolyogtam.-Alicja!

-Kedves, jó látni téged. Nagyon lefogytál! Nem megmondtam, hogy az amcsiknál nem a legjobb a koszt? Le vagy soványodva, tessék leülni és enni!

Ilyen meleg fogadtatás csak akkor ér, ha ide jövök. Itt egy családnak érzem magam, az összetartás mindenek felett. Alicja egy huszonnyolc éves fiatal nő, Mich felesége. Kiegészítik egymást, de nem csak az étel miatti szenvedélyük miatt. Alicja meddő, Mich pedig nem feltétlen akart gyereket, de így harminchét évesen már nem bánja, hogy segített nekem. 

Úgy érzem, itthon vagyok.