Moral Of The Story || Lando Norris ✅

Huszonhetedik Rész

A napjaim hosszasan teltek a Ferrarinál. Minden mellett, a sok munka és szenvedély mellett, amellett, hogy a Ferrainak most már új mérnöke volt, a helyzet nem volt olyan bulis, mint általában. Többet kellett dolgozni, mivel a csapat is jóval felkapotabb volt, mint a Mclaren érkezésem előtt legalábbis.

Binotto egy kiváló csapatfőnök volt. Meg volt benne az, amit Zakbe kevésbé találtam meg. Az az érzés, amitől az ember határozottan megkönnyebűl, mikor meglátja a főnökét. Bár Zak és én jóban voltunk, vele fele ennyit se bohóckodtam, mint Binottoval.

– Jó reggelt Valerie! – köszöntek nekem a mérnökök. Egy halk 'jó reggelel' vissza köszöntem és felakasztottam a táskámat a fogasra, majd a gépemhez sétáltam. Viszont alig hogy leültem, mikor Binotto trappolva jött be a garázsba engem keresve.

– Mivel már három hete itt dolgozol így gondoltam, hogy átadom – vette mélyen a levegőt. Binottonak átadtak egy kisebb, piros dobozt, aminek a tetején a Ferrari hivatalos logója csücsült. Körbe néztem, izgatott pillantásokatt látva, s Binottora tekintettem, akinek szintén a világ legnagyobb mosolya volt az arcán.

Átvettem a kisebb dobozt és az asztalomra tettem, majd átöleltem az idősebb csapatfőnököt és ő pedig vissza. Tapsok vihara hangzottak a garázsba, majd egy férfit vettem észre, kinek kezébe egy óriási kamera volt és valószinüleg éppen élőadásra vette.

– Nagyon köszönöm – fogtam meg a kezét Binottonak, ő pedig megszorította erősen. Miután Binotto kiment a garázsból a kamerával együtt, izgatottan a doboz felé tartottam, amit kinyitottam miután leültem.

A doboz tetején egy kisebb csomagolópapír volt, amit lehúztam, s alatta egy piros póló rejlett. Kihúztam a dobozból a ruhadarabot és a felsőt magamhoz szorítottam. Miután megálapítottam, hogy bizony ez jó lesz rám, gyorsan visszacsomagoltam a dobozba és arrébb tettem.

– Izgatott vagy? – kérdezte a mellettem ülő Bianca, aki szintén mérnök volt a Ferrarinál. Ránéztem egy pillanatra mielőtt az ujjaimat az egeremre tehettem és a kocsi mappára kapcsoltam.

– Nem – válaszoltam neki, majd felálltam, hogy hozzak magamnak valami kisebb harapni valót még az időmérés előtt. Besétálva a Ferrari étkezdéjébe szembejött velem Charles, aki megállt előttem, hogy beszélgessünk egy kicsit. Miközben én egy szendvicset kértem magamnak, addig ő előttem állt és beszélgettünk.

– Megbántad már, hogy idejöttél? – kérdezte őszintén, miközben belekortyolt az üditőjébe. Charlesra néztem, akinek a haja össze-vissza állt és szemei az enyémbe mélyedtek.

– Dehogy bántam meg. – mosolyogtam rá. Elvettem a tányért, amit a pult mögötti dolgozó nyújtott át az ablakos részen.

– Akkor nem is akarsz vissza menni? – követett engem Charles, miközben én az egyik asztal felé sétáltam a tányérral a kezemben. Fél óra és kezdődik az időmérés. Ránéztem a monacói fiúra és elgondolkodva pillantottam aztán körbe.

– Szeretnéd? – viccelődtem. A szemeim a pult felé siklottak, ahol éppen a szendvicsemet készítették. Mikor láttam, hogy készen van, gyorsan felálltam, hogy elvegyem.

– Hát nem én szeretném, – közölte velem a fiú, mikor visszaértem. Letettem a tányéromat az asztalra és leültem, a villámat a kezembe fogva és kisebb darabokra vágva a pirítóst. Charles végig nézte a folyamatott majd mikor látta, hogy érdeklődve leteszem a villámat, újra belekezdett a mondatába.

– Beszélgettem Landoval.
– Igen? – mit sem törődve kaptam be egy falat kenyeret a számba és ettem meg jóízűen.

Már rég túltettem magamat a veszekedésen. Tényleg bántott az, hogy Lando nyers szavakat használt, viszont elkellett fogadnom az igazságot. Nehezebben ment viszont az alkalmazkodás arra, hogy véletlen ne a rossz épületbe menjek.

– Ezt hogy tehetted? – vont kérdőre Zak, mihelyst beértem a Mclaren garázsba hogy elhozzam a cuccaimat. Nem válaszóltam az idősebbik csapatfőnök bajaira, hanem inkább idegesen letéptem a táskámat a fogasról.

A Mclareni pólót kihúztam a táskámból és az asztalomra dobtam, majd a hajamat hátra tűrve vettem az ajtó felé az irányt, ahol több mérnök mellett is elmentem, és csak csúnya majd összezavarodott pillantásokat kaptam.

– Valerie! Hogy tehetted ezt?! – kiáltotta utánam Zak. Megpördültem a saját tengelyem körül, s Zak elé kerültem, aki lihegve állt meg egyhelyben. 

– Ha azt akarta volna ez a csapat, hogy maradjak mérnökként, akkor másképp álltatok volna hozzá a dolgokhoz. – sziszegtem, miközben erősebben ráfogtam a táskám szíjára.

– Egyébként meg Lando egy seggfej. Csak ront az életemen. – vallottam be őszintén, majd kilépve a garázsból becsaptam magam mögött az üvegajtót.

– Azt mondja, hogy mindeféleképpen vissza akar téged kapni a csapatba. – felröhögtem, aztán éreztem, hogy egy kaja darab leragad a torkomba, így gyorsan ittam rá egyett a fulladozás közepette. Charles furcsálva nézte végig a jelenetett, ahogyan nyelni próbálom a vizet de inkább vissza köpöm a pohárba.

Megtöröltem a számat és Charlesra néztem, majd megint elkezdtem röhögni, most már a fiúval együtt. A kisebb ebédlőbe undorodva, mások pedig eléggé furcsán néztek felém.

– Jó, jó, ezt Lando mondta maga neked? — kérdeztem, mikor elhalkultunk mindaketten és megtöröltem a könnyeimet. Charles összehúzta a szemeit, mivel annyira egyértelművé tette, hogy Lando bizony soha nem mondott ilyet neki.

– Nem. Abból szűrtem le, amit mondani szeretett volna. – vallotta be óvatosan. Elhatározottan bólintottam.

Nem érdeklődtem tovább Charlesnál, hanem félbe hagytam a beszélgetést úgy, ahogyan volt. Nem voltam kíváncsi Lando siránkozására most, hogy átkerültem egy tök masik helyre, el tőle. Különben meg elvoltam a Ferrarinál, a Mclareni viták pedig szerencsére maradtak náluk a garázsba. Egyelőre legalábbis.

Reggeli után elindultam vissza a garázsba, ahol már nyüzsgött az élet. Javában beszélgettek a gépészek, az interjúsok és a pilóták a pilótákkal. Leültem az asztalhoz és a fejemre tettem a fejhallgatót, majd kizárva a külső világot meredtem a gépem kijelzőjére.

...