Társas szenvedély

42 | k i s ö r d ö g

Reyes

-Ideges vagy?-kérdezte Estelle, ahogy lassacskán az óvodához értünk.

Az ujjaimmal dobolva a kormányon igyekeztem az útra koncentrálni, megjátszva, hogy nyugodt vagyok, vagy hogy nem pánikoltam be, mikor feldobta az ötletet, hogy együtt hozzuk el Bellet az óvodából. Aztán jött az ötlet, hogy elkísérhetném őket balettra, hogy ne mindössze két percre találkozzunk, amit én egy mosollyal fogadtam, nem mutatva az idegesség aprócska jelét sem. Az igazság azonban az volt, hogy rohadtul beparáztam az egész dologgal kapcsolatban.

Igaz, itt én voltam a felbújtó, ugyanis én kérdeztem rá, mikor ismerhetem meg a kislányt rendesen. Egyrészt azért, mert aggasztott, milyen első benyomást kelthettem, mikor akaratomon kívül megsírattam a szeme láttára az anyukáját, másrészt pedig, mert elég sok minden múlt azon, hogy milyen lesz a kapcsolatunk. Nem akartam, hogy Estelle emiatt aggódjon, inkább próbáltam úgy tenni, minthogyha teljesen mindennapi dolog lenne, hogy a barátnőm lányát most fogom megismerni, pedig ez távolabb nem is állhatott volna a normálistól.

-Annyira csak nem sülhet el rosszul, nem?-mosolyogtam rá bíztatóan.

Az apró kezét a tenyerembe zárva megszorítottam azt, erőt gyűjtve a lány jelenlétéből. Leállítva a kocsit, még egyszer magamhoz öleltem Estiet, magamba szívva az illatát, és csak ezután szálltunk ki mindketten; akkor pedig még nem tudtam, mekkorát tévedtem, mikor azt gondoltam, hogy nem lehet semmi gond az égadta világon.

Minden már az elején el volt cseszve, mikor Estelle lánya feldagadtra sírt szemekkel lépett ki a csoportjuk termének ajtaján. Még azon a tényen sem sikerült túllépnem, hogy egy óvodába tettem be a lábamat, amit utoljára Felicitynél tettem meg hosszú évekkel ezelőtt, így reagálni sem tudtam az érkezésére. A sok gyerekrajz, a kiscipők, a hangos sikoltozás, ami kiszűrődött a termek ajtaján, mind - mind bombázni kezdték az agyamat afféle vészjelzésként, nem igazán értve, hogy mit kerestem én ott. Hirtelen elkapott az érzés, hogy talán mégsem álltam még erre annyira készen, mint amennyire gondoltam, de nem akartam letörni Estelle jókedvét és kihátrálni megint az egészből, eljátszva újra a bizalmát. Ráadásul szerettem túlgondolni a dolgokat, míg az agyam pánik üzemmódba nem váltott, így ezt is egy ilyen alkalomnak fogtam fel. Előszeretettel ötlöttek fel bennem az olyan gondolatok, mint például, hogy ha a kapcsolatunk hosszútávú lesz, már pedig elég komolyak voltak a szándékaim Estellel, akkor talán egy nap Belle a nevelt lányom lesz majd, ami megrémisztett. Még esküvőben sem gondolkodtam igazán, míg meg nem ismertem a lányt, most pedig a gyerek téma mindennapos szinten foglalkoztatott, mintha egyik napról a másikra száznyolcvan fokos fordulatott vett volna az életem. Ettől függetlenül azonban Estie sosem bombázott elvárásokkal, sőt mitöbb, néha úgy tűnt, mintha arra számított volna, hogy bármelyik pillanatban hátat fordíthatok nekik, így nem volt mitől félnem. Kissé úgy állt hozzám, mintha folyamatosan azt várná, hogy mikor akadok ki, pedig rettenetesen igyekeztem.

Épp ezért mély levegőt véve fordultam a kislány irányába, száz százalékosan készen arra, hogy megismerjem rendesen, de újból leragadtam a ténynél, hogy milyen kicsi és, hogy most nem mindössze egy családtagról van szó. A pánik pedig újra előtört.

-Mi történt szívem?-rántott vissza a valóságba Estelle hangja, ahogy leguggolva a kislány elé egyből kapcsolt, hogy valami baj van.

A szívem összeszorult, ahogy pár másodperc alatt sírásra görbült a kislány szája és már le is gördült az arcán az első könnycsepp, ahogy az anyukája nyakába borult, rázkódó vállakkak.