Gyilkos képző /Hyunlix ff./

13. rész

Többször át kellett futnom a sorokat, hogy egyáltalán eljusson az agyamig az üzenet, bár nem mondom, hogy ténylegesen felfogtam mit is jelent az, hogy Hyunjin ételt lopott nekem, meg persze, hogy szinte már engem tárgyiasítva a tulajdonának tekint.

Azonban időm se sok volt megemészteni az üzenetet, mert abban a pillanatban, hogy a kenyéréért nyúltam volna halk suhogással kitárult a szemközti szoba ajtaja és Hyunjin lépett be rajta méghozzá egyszál melegítő alsóban, minek köszönhetően tökéletes rálátásom nyílt a hegekre az egész felsőtestén.

A bordakosarán 4-4 forradás volt mindkét oldalt olyan szabályosan, hogy ez csakis ember műve lehetett, mert nincs az a baleset, ami 8 ilyen makulátlan sebet hagy az emberen. Bele sem mertem gondolni mit érezhetett a fiú, amikor egy húsvér ember felvágta a bőrt a csontjai felett, mintha az csupán papír lenne.

Aztán volt legalább 10 rovátkaszerű a mellkasán, olyan, amit a raboknak szokás a börtön falára vésni, s akkor Hyunjin teste lett volna a cella és a lelke a rab? Nem... - gondoltam. – Nem mehetek bele ilyen mély metaforákba, amikor történetesen az ellenfelemről, ha nem az ellenségemről van szó. – szóval a tekintetem gyorsan végigsiklott a maradék kábé egytucat sérülésen, amik szabálytalanul terültek el a srác bőrén hol fehér, hol rózsaszínes csíkokként.

-Befejezted vagy vegyem le a ruháimat, hogy a többit is lásd? – kérdezte hirtelen Hyunjin, miközben a hüvelykujját kihívóan a nadrágja derekába akasztotta, ennek következtében az anyag egészen a V-vonaláig húzódott le.

Nagyot nyeltem, majd az ételt szándékosan a földön hagyva felegyenesedtem, hogy ne kelljen a természetesnél is alacsonyabbról felnéznem a másik fiúra, mintha az alárendeltje lennék vagy ilyesmi, mert egyáltalán nem volt tervben, hogy valaha is meghunyászkodok előtte. Felőlem fenyegethet azzal, hogy megöl, foghat kést a torkomhoz, mert most már – igaz erről ő nem tud, de – nekem is van fegyverem ellene és Mr. Kim nekem, csakis nekem adta oda az életrajzot, Yongbok életrajzát.

Gúnyosan grimaszoltam egyet, mert hirtelen semmi eszes visszavágás nem jutott eszembe, s már terveztem bevonulni a szobába, hogy Hyunjin legyen boldog az alamizsnájával, nekem ugyan nem kell, amikor az ellenfelem 3 gyors lépéssel átszelte a fürdőt, hogy a karomat megragadva visszatartson.

-Mi van? – mordultam rá hátra fordulva, azzal viszont nem számoltam, hogy így szinte egyenesen bele fogom verni az állam a mellkasába, melynek testhője csaknem égette a bőröm.

-Edd meg – biccentett a földön árválkodó étel felé, de már annyira belehergeltem magam abba, hogy nekem nincs szükségem se Hyunjin, se senki más megalázó segítségére, hogy még akkor sem lettem volna hajlandó a számba venni azt a kaját, ha valaki egy pisztolyt fogott volna a fejemhez. – Nem akarok balhét Felix. – morrant a srác, amiből arra következtettem, hogy egy perpatvarnál mindent szívesebben csinálna jelen pillanatban. – Sokkal egyszerűbb lenne hagynom, hogy kipusztulj végelgyengülésben, mert nem vagy képes megjegyezni az evőeszközök neveit, de sikerült annyira felcseszned, hogy már nem csak simán győzedelmeskedni akarok fölötted, hanem megmutatni, hogy én vagyok a jobb. És amennyiben meg mersz halni mielőtt ezt megtehetném utánad megyek a túlvilágra az igazamért.

-Wow – hebegtem cseppet lefagyva, mivel ilyen szenvedélyes és mélyenszántó monológra nem számítottam így lassan este 11 felé. – Ez mind nagyon szép meg költői – fűztem tovább a szót, hogy a srác száméra ne legyen világos a zavarom. – De egyáltalán nem szorulok segítségre, főleg nem a tiedre. Ez egy verseny, ellenfelek vagyunk és ha veszítek, hát veszítek, viszont nyerni önerőből fogok! – jelentettem ki, majd most már valós sikerrel menekülhettem az egyre kínosabbá váló szituációból, s ezúttal Hyunjin sem állított meg félúton.

Miután gondosan ismét kipeckeltem a kilincset a szék támlájával nagyot sóhajtva dőltem be Sam mellé az ágyba, miközben a gondolataim vadul cikáztak, hogy valahogy meg tudjam emészteni ezt az őrült napot. Hogy jutottunk el Hyunjinnel onnan, hogy a matracon verekszünk odáig, hogy szinte könyörögve próbálja rám sózni az ételt?

S ez még messze nem minden. Amennyiben az ellenfelem nem zavart volna eléggé össze, hát ott volt Mr. Kim és Bang Chan, akik egy hangyányi morzsát nem szórtak el, amiből a valós céljukra következtethettem volna. Mármint ebből Yongbokos-cuccból kiindulva az lenne logikus, hogy a kiválasztottnak be kell épülnie valahova, azonban egy ilyen rizikós feladatra felbérelhettek volna egy vérprofit, aki úgy váltogatja a személyiségazonosságokat, mint más a fehérneműt, nempedig elrabolni 2 tinédzser srácot, hogy aztán egymásnak ugrasszák őket. Egyszerűen nem láttam értelmét az egésznek. Miért képeznek ki mindkettőnket? Bőven elég lenne csak egyet, de azt halálosan komolyan. Elképzelni nem tudtam mennyibe fájhat Mr. Bangnak az itt tartózkodásunk, hiszen egy az, hogy eszünk – ez még nem olyan komoly kiadás, tekintve, hogy engem konkrétan éheztetnek -, de a ruhák, melyekből nem kevés sorakozik a szekrényben nem valami kis noname, putri márkások, hanem első osztályú, minőségi anyagból készültek.

És ez az egész titkolózás... Mintha egy másodpercig sem lenne az a céljuk, hogy megértsük a helyzetet. Utálom. Pattanásig feszíti az egész helyzet az idegeimet és bele fogok őrülni, hogy olyan vagyok, mint egy űzött vad.

Ennek a folyamatos stresszhelyzetnek volt köszönhető, hogy szinte kiugrottam az ágyból ijedtemben, amikor Hyunjin csupán megengedte a vizet a zuhanyban.

-Baszki – motyogtam magam elé, miközben megdörzsöltem a szememet. – Tényleg kezdek begolyózni...

A következő napok monoton szürkeségben teltek: délelőtt nekem történelem, Hyunjinnek nyelv órák gyanúsan maffiózónak kinéző tagokkal, majd délután olyan embertelen edzések Changbin vezetésével, hogy nem egyszer láttam viszont az ebédemet. Emellett vacsoránál maradt az a nyavalyás evőeszközös-kvíz, ami bár egyre többet tudtam, még mindig nem volt elég arra, hogy megtöltsem a gyomrom, s emiatt minden áldott este az a kis csomagi étel ott várt a küszöbömön és én minden áldott este úgy tettem, mintha észre sem venném. Ez pedig láthatóan idegesítette Hyunjint, akivel lassacskán úgy viselkedtünk, mint 2 szellem.

Alig szóltunk egymáshoz és a folyamatos tréningezés annyira lekötött mindkettőnket, hogy még parázsló szócsatákra sem maradt energiánk. Még ha véletlenül össze is akadtunk a fürdőben, akkor is csupán néma biccentéssel kikerültük egymást vagy nagy nehezen futotta egy „menj már innen!"-re, de egyébként a kapcsolatunk kezdett kisimulni, mintha a kezdeti gyűlölet lelohadt volna.

S mi tagadás nem bántam a helyzetet, legalább nem kellett azon aggódnom, hogy Hyunjin mikor szegez ismét kést a torkomnak, mondjuk nem biztos, hogy ilyesfajta gondolatokra lett volna egyáltalán időm a lélegzetre pontosan beosztott órarendünk mellett. Minden délelőtt óráink voltak vagy azonos, vagy különböző tanárokkal, mert nekem külön történelem leckéket kellett vennem, hogy felzárkózzak, míg Hyunjin nyelvet tanult. A pedagógusok nagyjából mind egyforma, jellemtelen, szigorú, de emberséges emberek voltak és - mivel én arra számítottam, hogy majd Mr. Kim tanít minket – végtelenül untattak.

Aztán délutánonként Changbin vett minket kezelésbe. Az edzőtermemben is külön bánásmódot kaptunk, hogy befoltozódjanak a fizikumunkon otrombáskodó foltok, bár itt legalább azonos oktatóval dolgoztunk, tehát ha az egyikünk elbukik azt nem lehet a képzésnek felróni.

Nem csoda, hogy ilyen napok után mindig, mint egy hulla zuhantam az ágyba és, mint akit fejbe vertek húztam a lóbőrt reggelig, amikor Jisung nem restelkedett kiverni az álmot a szememből. Soha életemben nem aludtam ilyen jól, mint ebben a házban. Nem kellett bárányokat számolnom vagy valami tetszetős képzelgéssel altatnom magam, amint lecsuktam a szemem kikapcsolt az agyam és ezt az áldott állapotot semmi sem zavarta meg.

Ebből kifolyólag még fél másodpercre kelt kótyagossággal is meg tudtam volna fojtani a zaj okozóját, aki a digitális óra szerint 3.12-kor szégyentelenül felébresztett. Nem kifejezetten hangos, ám annál zavaróbb zihálás és elnyomott kiáltások törték meg az éjszakai levegőt, s ez nem engedett visszaaludni, főleg, hogy az egész hacacáré Hyunjin szobájából szűrődött ki.