hurt my feelings (Carlando ff.)

~ nyolcvannegyedik ~

Lando Norris

Lustán nyitottam fel a szemeim. Elsőnek azt hittem meghaltam és a Mennyországban vagyok a fehérséget meglátva. De aztán rájöttem, hogy csak a plafon. Főleg amikor meghallottam mellőlem az ő hangját.

Nem haltam meg.

- Lando!? - pattant fel a székéből. - Lando, hála a jó égnek, hogy felébredtél.

Ekkor eszembe jutottak a lángok és az, hogy valaki bántani akart engem.

- Jól vagyok, szerelmem.- mondtam.- Vagy legalábbis fizikailag. Carlos! Valaki a halálomat akarja!

- Én nekem van egy tippem ki lehet, de ki fogsz borulni rajta.

- Mondd el!

- Sam Hopkins. Bosszút akart állni rajtad, de még időben hazaértem. Mostantól soha nem foglak egyedül hagyni. Ezt itt és most megígérem neked, mi tesoro.

Az, hogy Sam újra felbukkant a semmiből, megijesztett. Őszintén kezdtem örülni annak, hogy talán békén hagyott, de most az élet hatalmas pofont adott nekem. Úgy éreztem, hogy soha nem lesz vége ennek és az egésznek talán csak akkor lesz vége, ha elkapják vagy sikerül neki eltávolítani a Föld színéről. Biztos keresett magának pár embert és már tudja, hogy nem sikerült megölnie.

Újra eszembe jutott minden. Amikor felébredtem. Amikor kétségbeesve próbáltam kiszabadulni. Amikor már azt hittem számomra itt a vég. Amikor csak Carlosra tudtam gondolni még az utolsó pillanatban is. Amikor elfogyott az erőm a sok füsttől, amit belélegeztem. Amikor már szédültem. És arra is amikor ájultan zuhantam a padlóra.

Az emlékek hatására sírni kezdtem.

- Lando! Ne sírj, mi amor!

- Annyira féltem, Carlitos, hogy egyedül foglak hagyni téged, pedig nem akarnám ezt megtenni, mert élni akarok. Te jártál végig a fejemben és arra gondoltam nem lehet így vége.

- Hiba volt, hogy magadra hagytalak.

- Ne hibáztasd magad, szerelmem. Egyikőnk sem tudhatta, hogy ez történik. És köszönöm, hogy az életed kockáztatva kimentettél onnan.

- Persze, hogy megmentelek, mert szeretlek. Lando szeretnék neked valami nagyon fontosat elmondani.

- Carlos! Megijesztesz.

- Landito, én nem akarok tovább várni.

- Ezt most nem értem.

- Ez az eset még jobban tudatosította bennem, hogy mennyire szeretlek téged. Nem akarok egy helyben toporogni mostmár, hiszen az élet olyan rövid és soha nem tudhatjuk mikor lesz vége. Éppen ezért szeretnék mielőbb házasságra lépni veled. Még lehetőleg a téli szünetben.

- Te...

- Lando! Majdnem meghaltál és nem akarok tovább várni vele. Tudod mit éreztem akkor, amikor ott feküdtél eszméletlenül a lángok fogságában? Félelmet. Féltem, hogy elveszítelek örökre. Azt én nem bírtam volna ki. Ez, ami történt csak megerősített abban, hogy mennyire vonzol és mennyire mély szerelmet érzek irántad. De ha te még nem állsz készen, akkor....