hurt my feelings (Carlando ff.)

~ kilencvenegyedik ~

Lando Norris

Minden szavát megérdemeltem. Csúnya dolgot tettem. Elhallgattam előle egy fontos dolgot. Már aznap el kellett volna mondanom, de tudtam mennyire felhergeli ez a téma. És nem is tévedtem.

Nem volt szép tőlem, hogy a háta mögött szervezkedtem, de én csak tényleg jót akartam. Szerettem volna, ha kibékülnének. Soha nem akartam átvágni őt, de nem tudtam, hogyan mondjam mindezt el.

Nem kellett volna beleavatkoznom a dolgaikba, de én ezt a szívügyemnek éreztem. Nem akartam, hogy Carlos utálja az apját. Igen, bántott és megalázott az apja, de én megbocsájtottam neki. Reméltem, hogy talán ez a találkozó felolvasztja a szívét és átadja magát az apai szeretetnek, de úgy tűnt ez még nekem sem fog sikerülni.

Egyre jobban fázni kezdtem, már a másik pléd sem segített. Reméltem, hogy már az éjszaka kiizzadom, de úgy tűnt ehelyett magasabb lett a lázam.

Fogalmam sincs, hogy Carlos megbocsájtja ezt nekem. Hazudtam és becsaptam őt, de én csak szerettem volna, ha kibékülnének és helyreállnának köztük a dolgok. Szeretném, ha újra elkísérhetné az apja Carlost a versenyekre, hogy ne lássam a fájdalmas tekintetét, amikor én az apámmal beszélgetek. Mégha nem is beszélt erről, láttam rajta, hogy hiányzik neki. Tudom, mégha le is tagadja az egészet.

A szemeim a magas láztól és a fáradtságtól, hamar leragadtak, majd mély álomba szederültem.

Carlos Sainz Jr.

Minden dühöm elszállt, ahogy futottam a kilométereket. A futás mindig kikapcsolt és lenyugtatott, úgyhogy ez most sem volt másként.

Belegondoltam a helyzetébe. Ő csak azt akarta, hogy minden olyan legyen köztem és az apám közt, mint előtte, amikor még nem jártam vele és nem lett az életem legjobb dolga. De azóta sok más történt a múltban ami az apámról teljesen átírta a képet.

A gyerekeknek mindig is a szülei a példaképek. Ők azok, akik irányt mutatnak és elmagyarázzák, mit ne és mit szabad tenniük amikor már felnőttek lesznek.

Az én példaképem is az apám volt, addig amíg úgy nem döntött Landót kezdi verni. Előtte egy kedves embernek gondoltam, akik másoknak is nagy példakép.

Tizenegy éves koromig azt sem fogtam fel, mi történik apám körül. Nem értettem a sok gratulációt amiket kapott Madrid utcáin egy-egy idegen embertől, autogrammot kértek az apámtól - sőt, volt aki tőlem is. - ő pedig szívesen aláírt nekik. Csak kapkodtam a fejem ide-oda és nem tudtam mi folyik körülöttem. Minden olyan zavarosnak tűnt. Olyan furának.

Aztán egy júniusi délutánon minden összeállt. Egy bemutatón voltunk a családdal. Apa egy BMW-t vezetve vonult végig az utcákon és mindenki éjjenezte őt. Ekkor jöttem rá, hogy autóversenyző. Értelmet kapott a sok autogram és a gratuláció. És hirtelen rájöttem én is olyan akartam lenni mint ő.

De most már nem akartam olyan lenni. Nem akartam olyan emberré válni, amilyen ő lett. Ez az ami gátol abban, hogy megbocsássak neki, de úgy döntöttem, hogy talán egy kínos csendben eltöltött ebédet valahogy átvészelek.

De csak Lando miatt, mert szeretem.

Nagyon csúnya szavakat vágtam hozzá és bizonyára meg is bántottam emiatt.

Amikor beléptem a szobába, láttam, hogy elaludt. A homlokához nyúltam, hogy megnézzem lentebb ment-e a láza, de rögtön meg is ijedtem, mert ahelyett, hogy lejebb ment volna, inkább jobban felment.