hurt my feelings (Carlando ff.)

~ kilencvenhatodik ~

Carlos Sainz Jr.

Lando itt ül mellettem a váróban. Nem mondtak semmi újat, amikor a recepcióshoz értem, ami felidegesített. Csak Landónak köszönhető az, hogy nem keltem ki magamból és csináltam meg a műsort. Ha ezt tettem volna valószínű már másnap a címlapokon lennék.

- Mikor tájékoztatnak már minket? Már órák óta itt ülünk és senki semmit nem mond. Lehet azért mert már ha...

- Ne gondolj ilyen szörnyűségekre, szerelmem! Nem tesz jót. - dőlt a vállamnak.

- Annyira rossz, hogy nem mondanak semmit sem, Lando.

- Tudom. Én is idegeskedem és aggódom érte.

- Ennyire szereted az apámat?

- Hát...megkedveltem nem tagadom. Sokat mesélt rólad, pontosabban a gyerekkorodról. Meg persze a közös apa-fia programjaitokról. Nagyon szeret téged Carlos és hidd el nagyon megbánta amit tett velünk.

- Te hogy tudtál ilyen könnyen megbocsájtani neki?

- Talán csak azért, mert ilyen a személyiségem. Persze, ez nem mindig jó, emiatt is sokszor csalódtam már emberekben. De az apád valójában nagyon is kedves velem és sokszor ad tanácsokat a vezetéssel kapcsolatban is.

- Szerinted meg kellene bocsájtanom neki?

- Csak annyit mondok inkább: Ne az eszeddel, hanem a szíveddel dönts.

- Nélküled ezt nem bírnám, mi amor! - vettem a kezembe az övét. - El sem tudom képzelni, mit tennék, ha te nem lennél az életem része.

- Ezen nem is kell gondolkoznod. Felesleges. - nézett körbe az üres váróban, majd ajkait az enyémekre tapasztotta.

Átvettem az irányítást felette, arcát pedig cirógatni kezdtem.

- Nyugodj meg, drágám. Az apád erős ember. Nem fog elhagyni se téged, se az egész családodat. Az anyukád mit szólt hozzá? Idejön?

- Természetesen kiakadt. Azt mondta a lehető leghamarabbi járattal jön a testvéreimmel. Tudod, Biancával és Anaval. A Spanyol Nagydíjon már találkoztál velük.

- De...de ők mit szólnak hozzánk? Én nem is beszéltem velük csak köszöntem nekik.

- Jaj, Lando! Ne félj tőlük, nem harapnak. És kifejezetten örülnek nekünk. Azt mondták, hogy egyszer hozzalak magammal téged is a családi jövetelekre. Igaz, mióta apát lecsukták valahogy ezek kimaradtak.

- Ha az apáddal kibékülsz ez is megváltozhat. És nem akarok belerondítani a szokásaitokba.

- De Lando! Hiszen már a család tagja vagy azzal, hogy a vőlegényem vagy. Egy hónap múlva pedig már a férjem leszel.

- Csak annyi ember lenne ott és...

- Ők nem ítélkeznek, mi toda. Elfogadnak minket, mert nálunk nincs fontosabb a családnál. És téged nem lehet nem kedvelni. Csodálatos személyiséged van.

- Hát pedig voltak akik nem...

- Azok barmok, Lando! Nem hiába rohadnak a börtönben. Amit te átéltél gyerekként az nem normális. Emiatt utálod magad. Ők tettek ilyen bizonytalanná téged. És borzasztóan érzem magam, amiatt hogy nem tudlak meggyőzni arról, mennyire gyönyörű vagy. Ha kell elmondom naponta százszor is neked. Hogy végre el hidd mennyit érsz. Főleg nekem. Ez bizonyítja. - fogtam meg azt a kezét, amin a gyűrű árválkodott. - Mert én komolyan gondolom ezt kettőnk közt. Veled szeretném leélni az életem.

- Mindig tudod mikor kell meghatnod. - folyt le a egy könnycsepp az arcáról, amit én letöröltem. - Nagyon szeretlek!

- Én is szeretlek, Lando! Már várom azt a napot, amikor összeköthetem veled az életem.

- Én is. - mosolyodott el halványan. - Mikor mondjuk el a családunknak?

- Majd a nászútunk után. Már ha az apám túl...

- Túl fogja élni. - szorította meg a kezem. - Efelől semmi kétségem sincs, Carlos. Erős ember. Kemény fából faragták.

Végre megérkezett az apám kezelőorvosa. Amint megláttam fel is pattantam a székről. Hatalmas léptekkel közelítettem az ötvenes évei végén járó férfihoz.

- Jó napot! Carlos Sainz vagyok, a fia. Mondja ugye jól van?

- Jó napot! Dr. Juan Martínez vagyok. Stabilizáltuk az állapotát és befektetük az intenzívre.

- Az...az intenzívre?

- Nyugodjon meg, uram! Ez az általános protokol azoknak akik szívrohamot kaptak. Most 24 órás megfigyelésen lesz és ha mindent rendben találunk elvisszük onnan.

- Az apám akkor...

- Igen, minden valószínűség szerint túléli. Szerencséje volt az apjának, hogy egy járókelő újraélesztést végzett rajta. Akkor lehet már nem lenne köztünk.

- Értem.

- Elnézést, még szeretnék kérdezni valamit.

- Mi lenne az?

- Az apja lehet pszichés okokból kapott szívinfarktust. Nem történt semmi mostanában vele vagy a közelmúltban?

Azt hittem, ott fogok elájulni. Egyből az jutott eszembe, hogy lehet a makacsságom miatt van ez. Mert tényleg hiányzom neki és ezt nem tudta elviselni. Hányingerem támadt és jött vele a hatalmas bűntudat.

Baszki! Tényleg majdnem megöltem a saját apám a makacsságommal!

- Nem, nem tudok róla. - hazudtam, mert nem akartam megosztani vele a múltunk ezen pontját. Személyes.

- Rendben van. Azt tanácsolnám, hogy menjen haza. Értesítjük ha van bármi fejlemény az apjával kapcsolatban.

Válaszul csak bólintottam egyet, majd visszasétáltam Landóhoz, aki engem fürkészett.

Az ilyen pillanstokban szüksége van az embernek egy támaszra. És számomra ez a támasz Ő volt.