hurt my feelings (Carlando ff.)

~ kilencvenkilencedik ~

Lando Norris

Idegességemben rágcsálom a szám. Rettegek a gondolattól is, hogy a testvérei nem fognak szeretni. Tényleg elég béna próbálkozásom volt a múltkori. Rájuk sem néztem, így minden bizonnyal egy parasztnak gondolnak.

Már látom, ahogy az autó felé közelítenek, mire a pulzusszámom emelkedni kezdett. Nagyon féltem.

Nem kellett volna ennyire foglalkoztatnia, mert Carlos emiatt nem hagyna el, de nekem nagyon fontos volt, hogy elfogadjanak minket együtt. Nem akartam több családi drámát és feszültséget. Elég volt a múltban Carlos apjának a műsora.

A hátsó ajtók feltárultak, majd mindhárman beültek. Nagyon ideges lettem tőle. Alig fogok tudni megszólalni, már előre látom.

- Szia, Lando! - köszönt Carlos édesanyja.

- Sziasztok! - nyögtem ki nehezen.

- Hogy vagy?

- Ühm..igen, Reyes. Jól vagyok. - Carlos beült mellém, majd biztatólag rám mosolygott.

- Ha nem emlékeznél a nevünkre én Bianca vagyok, ő pedig Ana.

- De, emlékszem rátok. - mondtam félénken. - Már láttalak titeket egy pillanatra a Spanyol Nagydíjon.

- Nem kell beijedni. Nem eszünk meg! - mondta Ana, én pedig beindítottam a kocsit.

- Ezt szebben is mondhattad volna. - mondta Bianca.

- Csak szégyellem a múltkorit. Nagyon béna volt tőlem az, ahogy köszöntem nektek. Ciki.

- Azt hiszed emiatt utálunk? - nevettett ki Ana. - Dehogyis, jézus!

- Ja, ez hülyeség. Szerintünk inkább szép gesztus volt. Nem is tudjuk, honnan veszed azt, hogy utálunk téged. Ez azonnal verd ki a fejedből. Carlos szinte virágzik, amióta megismert téged.

- Így van. Inkább az itt a kérdés, hogy bírod elviselni ezt a barmot? - mutatott Carlosra.

- Ana! Beszélj szebben!

- Oh, szóval én nem beszélhetek csúnyán, miközben ez a fasz, igen. - utalt Carlosra. - Rá soha nem szóltál rá, amiért csúnyán beszélt.

- Ez nem igaz. Anya rámszólt mindig. Az már más kérdés, hogy hallgattam-e rá. Szerintem egyértelmű rá a válasz.

- Sokszor tényleg barom, de nagyon jó ember.

- Mi? Ezt ugye nem mondod komolyan, mi córazon? - kérdezte felháborodottan, mire a lányok kuncogni kezdtek.

Nem baj. Legalább addig se feszülnek rá a történtekre.

- Sajnálom, szerelmem, de ez az igazság! De így szeretlek! Az arroganciáddal együtt.

- Mondtam már, hogy nem vagyok arrogáns. Ezt kikérem magamnak.

- Sosem tudlak majd meggyőzni téged, de nem is akarlak megváltoztatni. Ilyen vagy. Így szerettem beléd. - mosolyogtam rá, majd visszanéztem az útra.

- Hát ez milyen romantikus. - kezdte Bia.

- Inkább dögundorító. Ez a sok nyál....

- Szerintem aranyosak együtt. - egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mi is itt vagyunk.

- Azt nem mondtam, hogy nem illenek össze. Csak az ilyesféle dolgok, nem hoznak lázba. Carlos soha nem volt ilyen...ilyen nyálas. Teljesen kicserélték.

- Az ember változik, főleg ha egy olyan személlyel találkozik aki alaposan felforgatja az életét. Persze, jó értelemben.

- Hát nálad minden bizonnyal csak jobb lehet. Állandóan basztattad a macskám.

- Az nem egy cica volt, hanem egy igazi szörnyeteg, Bia. Mindenem tönkretette.

- Nem hiába. Talán érezte mennyire egy tuskó vagy.

- Gyerekek! Fejezzétek be a civakodást. Veszekedtek, pedig az apátok éppen a kórházban fekszik. - mondta Carlos édesanyja, mire a korábbi jó hangulat egy pillanat alatt elszállt.

A maradék idő csendben telt. Szinte fojtogatott ez a némaság.

A parkolóban leállítottam a motort, majd a Sainz családdal együtt igyekeztem a kórház bejárata felé. Gyorsan kellett lépkednem, mert annyira siettek. Nem tudom, hogy ez valami spanyol vonás-e, de szinte már futnak én pedig kiköpöm a tüdőm is.

Jobbnak láttam, ha én nem ácsorgok a pult előtt, így leültem az egyik üresen álló székre. Észre se vettem, hogy időközben Carlos inkább úgy döntött leül mellém. Meg is ugrottam egy pillanatra amikor meghallottam a hangját.

- Ugye nem érzed magad kívülállóként? - kérdezte.

- Talán egy kicsit igen. - vallottam be.

-Tudom, hogy a testvéreim, hogy is mondjam...furák. Mindenbe szeretnek belekotnyeleskedni, de ne hidd azt hogy nem szeretnek.

- Én nem érzem, hogy beleillek a képbe. Tökre más vagyok, mint ti spanyolok akik tele vannak energiával és pozitív szemléletmóddal rendelkeztek, akik tényleg csak a mának élnek.

- Ugye tudod, hogy amit mondasz az egy kibaszott nagy hülyeség? Az anyám oda-vissza van érted és a tesóim is kedvelnek téged. És ha nem is kedvelnének, nekem csakis te vagy a fontos. Nem érdekel a véleményük. Csak az számít, hogy téged választottalak, csak te kellesz nekem. Nem érdekel ki mit szól a kapcsolatunkhoz. Szeretjük egymást és ennyi. A többi nem igazán számít.

- Olyan jó, hogy tudod mikor mit kell nekem mondanod. - öleltem meg. - Köszönöm, hogy vagy nekem, szerelmem.

- Jaj, Lando! Ne köszönj semmit! A párom, mi több egy hónap múlva már a férjem leszel. Persze, hogy itt vagyok neked. Ahogy te is nekem. Ez a legszebb az egészben, hogy számíthatunk egymásra.

- Gyertek! - szólt felénk Carlos édesanyja.

- Megyünk, mamá!

Egymás mellett lépkedtünk, miközben követtük a Sainz család többi tagját.

Az apja kórterméből léphetett ki, mert Reyes és a lányok egyből letámadták. Carlosra néztem, aki idegesnek tűnt. A kezéért nyúltam, majd megfogtam azt, amiért hálásan mosolygott rám.

- Ugye tudod, hogy minden rendben lesz? Elvégre lekerült az intenzív osztályról. Túl van a nehezén.

- Tudom. Nem is ez a baj. - sóhajtott. - Nem merek elé állni hosszú idő után, újra a szemébe nézni. Képtelen vagyok rá. Félek, hogy aztán valami újabb őrültséget követek el.

- Az apád nagyon örülni fog neked, hogy itt vagy. És verd ki végre a fejedből azt, hogy ez miattad van, mert nincs igazad. Örülök neki, hogy kibékülsz vele. Végre kitárod felé a szíved.

- Csak nem tudom, mit mondjak neki érted? - nézett körbe. - Hol vannak anyuék?

- Lehet bementek az apádhoz. Szerintem ébren van.

- Bejössz velem? Nélküled nem fog menni ez az egész.

- Nem megyek. - mondtam hatátozottan. - Ez csak kettőtökről szól, hogy megbeszéljétek a dolgokat köztetek. Boldoggá tennél engem is. - simítottam végig az arcán.

- Én...én nem merek. - fura volt látni Carlost ennyire kétségbeesve.

- Dehogynem. Hidd el, ha beszélsz vele, már minden könnyebb lesz.

- Te addig mit fogsz csinálni?

- Talán elbeszélgetek a családoddal. Nekem is mernem kell emberek felé nyitni. Tudod, hogy nekem ez milyen nehéz.

- Tisztában vagyok vele, mi amor! Szóval örülök neki! Hidd el, ha nyitsz feléjük, sokkal könnyebb lesz.

A családja kijött a kórteremből, Carlos pedig lassú léptekkel közelítette meg azt.

És reméltem, hogy innen már simán mennek, majd a dolog kettőjük közt.