Moszkva [Befejezett]

32. Narancslé

  Miután Kostja elvonult Jekatyerinával, gyorsan megfürödtem, felvettem a pizsimet, ami továbbra is egy sportmelltartóból és egy rövidnadrágból állt, majd egy takaróval befészkeltem magam a kanapéra, s bekapcsoltam a tévét, hogy keressek valami filmet vagy műsort, amiből értek is valamit. Igen, már lassan több, mint három hónapja vagyok Moszkvában, de még koránt sem vagyok olyan szinten oroszból, mint amit elképzeltem, nehezebb, mint hittem. A cirill még hagyján - oké, az a legnehezebb, de azt már megszoktam nagyjából -, de a szókincsem azokra a szavakra korlátozódott, amivel el tudok boldogulni a mindennapokban, de például irodalomra úgy szoktam beülni, hogy magammal viszek egy cseh-orosz szótárat, egy orosz-cseh szótárat, és egy füzetet, amibe kiírom az új dolgokat, na, meg persze az órai felszerelést is cipelem. Viszont határozottan jól ment már a tollbamondás. Mármint nem ám úgy, mint alsóban, hanem úgy, hogy ha meghallok egy új szót, latin betűkkel azonnal le tudom írni, és otthon, a könyvtárban vagy szünetekben fordítom cirillre. Viszont a filmekkel, videókkal még hadilábon állok kicsit, mert ott nem tudok szájról olvasni, csak a fülemre hagyatkozhatok, ami nehezebb.

  Mindenesetre bevackoltam magam, szinte magamra csavartam a takarót, s úgy kapcsolgattam a távirányítóval. Már éppen megálltam és belemerültem egy filmbe, mikor megcsörrent a dohányzóasztalon álló családi telefon.

  Szememet összehúztam, mintha csak így elhallgatna de nem tette, így egy pillanatra elgondolkoztam. Hagyjam csörögni, és akkor majd feladja az illető, különben is már este fél tíz volt, ki zaklat ilyenkor? Viszont... Lehet, hogy fontos... Lehet, hogy anyuka hív a kórházból?

  Végül úgy döntöttem, felveszem, de felállni már nem voltam hajlandó, így szinte átvetődtem az üvegasztalra, hogy elérjem az egyre csak csöngő telefont, majd visszatornáztam magam a kanapéra, s csak akkor nyomtam meg a zöld gombot.

 - Igen?

 - Milka, szia - Tényleg anyuka volt. - Figyelj csak, megtennél nekem valamit?

 - Persze... - Ajjaj, ebből a hanglejtésből nem lehet semmi jóra sem következtetni.

 - Sanjával elutazunk egy időre - magyarázta. - Ki kell hevernie a történteket, át kell gondolnia mindent, én pedig figyelek rá, nehogy valami bolondságot akarjon csinálni megint - Nem tudom, hogy volt-e vagy nem volt jogom, mindenesetre nem kérdeztem rá erre a megintre, mert semmi közöm hozzá. Esetleg megemlítem majd Kostjánál...

 - Mennyi időre? - Csak ennyit kérdeztem. Tökéletesen megértem Sanját, és az érzést, ami erre a menekülésre kényszeríti.

 - Egy hétre.

 - Rendben - feleltem, s lenyomtam.

  Kitakaróztam, visszaraktam a telefont a kis tartókájába, majd odasettenkedtem a szobaajtóhoz, halkan benyitottam, s suttogva kihívtam Kostját. Ő nyomott egy puszit kishúga fejére, megsimította, majd kiosont a szobából, én meg halkan becsuktam az ajtót. Látta rajtam, hogy valami történt, s rögvest rá is kérdezett.

  Előadtam neki az egész beszélgetést majdnem szó szerint, mire egy pillanatra lefagyott, láttam tekintetén, hogy majd' összetöri, hogy tudja, ikertestvére szenved, majd faarccal bólintott, s együtt indultunk el először Sanja szobája felé. Kostja elővette nekem fivére bőröndjét, majd magamra hagyott, hogy anyja cuccait összerakja. Bepakoltam mindent, amire csak szüksége lehet, de nem csak egy hetit, biztos, ami biztos alapon, két hetit cuccoltam, mert nem valószínű, hogy ezt ki tudja heverni egy hét alatt annyira, hogy emberek közé tudjon menni újra, akik megbámulják és megrohamozzák kérdésekkel. Igen, minden kétséget kizárva, ez fog történni.

  Körülbelül fél óra múlva már Kostjával a nappaliban álltunk a két nagy bőrönddel, velünk szemben pedig anyuka. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, hogy ott állok egy szál semmibe körülbelül, ezért gyorsan felvettem egy combig érő, fehér köntöst is, bár egy kicsit így is kínos volt.

 - Köszönöm - mosolygott a nő, és mi tökéletesen értettük. Nem csak a csomagokat köszönte, hanem hogy nem kérdezősködtünk, hogy egy egész hétre ránk bízhatta a kislányát, és nyugodt szívvel lehet összetörni készülő fiával. Majd' megszakadt a szívem.

  Miután anyuka elment, Kostja pedig visszaért - segített anyjának lecipelni a cuccokat -, nem beszéltünk, csak visszaültünk a tévé elé, bevackoltam magam karjai közé, fejem mellkasán pihentettem, ő pedig betakart minket. Ment valami műsor, talán egy háborús film volt, de egyikünk sem nézte, mindkettőnk gondolatai a sebesen suhanó kocsiban ülő, magába roskadt fiún jártak, s nagyokat sóhajtozva beszéltük meg, mennyire borzalmas az, ami történt. Utáltam, hogy Sanja ennyire szenved.

  A kanapén aludtunk el.

  Reggel hangos visításra ébredtem fel, s úgy pattant ki a szemem, mintha ágyú dördült volna mellettem, le is estem a kanapéról. Pontosabban Kostjáról. Azonnal felismertem Jekatyerina kétségbeesett hangját, ami egyenesen a szobánkból jött. Mint az őrült, úgy rohantam, s agyamban elkezdtem felsorakoztatni minden tudást, amit a cseh suliban elsősegély órán tanultunk. Hallottam, ahogy Kostja ott lohol a nyomomban, majd egyszerre értünk a helyszínre.

  Szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megláttam Jekatyerinát. Semmi baja nem volt. Még pizsama volt rajta, s egy narancslével félig teli poharat szorongatott, és kétségbeesetten nézett valamit lent a földön... A LAPTOPOM! Neee, mondd, hogy nem öntötte le, kérlek, mondd! Ahogy meghallott minket, felnézett ránk.

 - Sajnálom, Milka - nyöszörögte.

  Ne már! Mindenem azon volt! A videók, képek, elmentett telefonszámok és email címek, cseh vizsgatételek, dalszövegek, amiket csak úgy lefirkantottam, majd felvittem gépre, mert tudtam, hogy a lapot úgyis elveszteném, MINDEN OTT VOLT!

 - Kostja - szóltam lassan, összeszorított fogakkal, fortyogott bennem a düh. - Vidd ki a húgodat - Éreztem, ha még egy másodpercig a kislányt kell néznem, óriási botrányt csapok.