Make it out Alive (H.S)

Tizenegyedik fejezet

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a melegségtől kiver a víz. Nyakig be voltam takarva, így ügyetlenül derekamig toltam a pokrócot, majd igyekeztem újra visszaaludni, amire minden esélyem megvolt, hiszen még a szemeimet sem nyitottam ki. Már majdnem újra álomba merültem, mikor hirtelen rájöttem, hogy hol is aludtam el előző éjjel és méghozzá kivel. Azonban Harry testének melege hiányzott mellőlem, és ahogy óvatosan oldalra nyúltam, rá kellett döbbennem, hogy már csak egyedül fekszem az „ágyban". Ezek után halkan sóhajtva fordultam a hátamra, majd a fény miatt egy kis küszködés árán kinyitottam szemeimet.

- Jó reggel, hercegnő – hallottam meg hirtelen Harry bársonyos hangját, mire szívemet azonnal melegség öntötte el.

- Jó reggel – mosolyogtam lágyan, miközben ülésbe tornáztam magam, és hátamat a barlang falának döntöttem. Harryt gyorsan megtaláltam velem szemben, az enyémhez hasonló pózban ülve, a szemközti falnál. Gödröcskékkel mosolygott rám, azonban szemei aggodalmat sugároztak. Mintha már egészen hosszú ideje ült volt ott, gondolataiba merülve.

- Jól aludtál? – kérdezte halkan.

- Igen. Meglepően jól – vallottam be lágyan. Közben pedig el tudtam képzelni, hogy is nézhetek ki ébredés után alig pár perccel. Szénaboglyaként álló hajamat ujjaimmal igyekeztem sietősen elrendezni, de a szemeim alatti táskákkal nem sokat tehettem, ahogy hangomon is erősen tükröződött még az alvás.

Pár percig csendesen néztünk farkasszemet egymással, miközben egyikünk sem nagyon tudta, hogy mit is mondjon. Azt kívántam, bárcsak hallhatnám Harry gondolatait, vagy egy kicsit jobban tudnék olvasni az arcáról. Viszont nem várhattam el, hogy megértsem őt, miközben saját magamon is képtelen voltam kiigazodni.

- Azt hiszem, ideje lenne visszaindulnom a táborba – sóhajtottam halkan, miközben felálltam, és gyorsan megigazgattam ruháimat, majd cipőimért nyúltam. – Már biztosan aggódnak értem, hogy hova tűnhettem, és a temetésben is segítenem kellene – magyaráztam, mire Harry homlokán elmélyültek a ráncok.

Annyira helytelennek tűnt ilyen sietősen távozni tőle a tegnap este után, de így is elég nyomorultul éreztem magam saját tetteim miatt, mikre én magam sem tudtam magyarázatot adni.

- Ezt akkor sem csinálhatod velem – szólalt meg Harry, mikor már a barlang bejáratánál tartottam. Sietősen fordultam vissza, és kérdőn bámultam a göndör fiú álló alakjára. – Tudod, hogy én... hogy te egészen... egészen más vagy a számomra, mint a többiek – kereste a megfelelő szavakat. – De nem hagyom, hogy ezt kihasználd.

- Én nem használlak ki téged, Harry – mondtam lágyan, miközben pár lépést közelítettem felé.

- Ez így akkor sem fair – ráncolta homlokát, miközben keményen szemeimbe nézett. – Nem csókolhatsz vissza, majd jelentheted ki, hogy többé nem akarsz látni, hogy mikor szükséged van rám, megint felbukkanj, és másnap reggel újból eltűnj.

- Sajnálom, hogy így érzed – sütöttem le a szemeimet.

- Sajnálod? Sajnálod, de két perc múlva már itt sem leszel – nevetett fel komoran. – Most viszont akkor én kérlek, hogy ne gyere vissza többet – fordított nekem hátat, majd úgy tett, mintha valami fontos dolog után kutatna a bőröndjében.

- Harry, kérlek... - sóhajtottam fel. Nem hittem, hogy a múlt éjszaka után így fog kezdődni ez a nap, de ezek után képtelen voltam elmenni és itt hagyni őt. A tudattal, hogy többé nem akar a közelében tudni. – Nem azért jöttem ide az éjjel, hogy ma reggel újból eltűnjek – szóltam lágyan és léptem hozzá közelebb, ő pedig most felállt, de nem fordult felém, így csak a hátához beszélhettem. – Az elmúlt hét nem volt túl könnyű nekem – mondtam halkan. – Egy csomó minden kavarog a fejemben, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem akarlak elkerülni téged – vallottam be végre valahára, a szívemről pedig mintha egy hatalmas súlyú kő esett volna le. Azonban Harry semmit sem mondott vagy tett, csak megkövülten állt egyhelyben. Láthatóan sértett volt, amin nem is csodálkoztam, de addig nem szándékoztam visszamenni a táborba, míg meg nem enyhül irántam. – Teljesen megértem, ha most ellöksz magadtól, hiszen én is ezt tettem nemrég veled. Azon sem csodálkoztam volna, ha az éjszaka visszaküldesz a táborba. Megérdemeltem volna, de ne aggódj, mert e nélkül is elég szánalmasan érzem magam – álltam meg egy pillanatra, hogy összeszedjem gondolataimat. – Viszont arra kérlek, hogy te is próbálj meg kicsit megérteni engem – döntöttem homlokomat merev hátának, és karjaimat feszült törzse köré fűztem, miközben halkan felsóhajtottam és lehunytam szemeimet. Arra vágytam, hogy viszonozza ölelésemet, ahogy az éjjel is tette, azonban ebben a pillanatban azzal is meg voltam elégedve, hogy legalább nem húzódott el érintésem elől. – Tudom, hogy mit várna el tőlem mindenki, és hogy mi lenne a helyes. Most viszont mégis itt állok előtted azért, hogy elrontsam az egész tökéletes tervet. Egy csomó mindent nem értek, Harry... - sóhajtottam sokadszorra. – Ha a közeledben lennem tényleg ilyen rossz, hogy lehet, hogy az elmúlt napokban, távol tőled, olyan nyomorultul éreztem magam? Ha ez, amit most teszünk, helytelen... miért érződik mindennél helyesebbnek ebben a pillanatban?