Nő és férfi. Titkok. Vágyak. Zene. Száguldás. Ashley Purdy fanfction.
Két ember, akik kívülről egymásnak szöges ellentétei. A személyiségük mint a tűz és a víz. Mégis egy valami közös bennük: tele vannak titkokkal. Kisülhet ebből bármi jó is?
Ashle...
Az ágyon feküdtem, kezeim szinte megbénultak. Próbáltam felülni, de a mellkasomat se tudtam megemelni. Próbáltam legalább az ujjaimat megmozdítani, de mintha vastag jégpáncél borította volna őket. Szemembe könnyek szöktek, miközben a légzésem egyre nehezebbé vált. Soha nem fáztam még ennyire. Mintha egy hűtőházban lettem volna. Óvatosan lepillantottam, hogy mi tart fogva. Semmit nem láttam, ami az ágyhoz rögzített volna, csak rongyokat, amik éppen takarták a testem. Megmagyarázhatatlan félelem kerített hatalmába. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon.
Lassan, nyikorogva nyílt ki az ajtó. A résen apró fénycsík kúszott be, ami egyre inkább beterítette a sötét szobát. Egy magas, szikár alak bontakozott ki a világosságból, majd az ajtót becsukva maga mögött újra sötétségbe burkolózott. Hallottam a léptei koppanását és a régi fapadló nyikorgását a talpa alatt, ahogy közelebb jött. A félelem teljesen a hatalmába kerített.
- Mi a baj, nyuszifül? – a hangja rekedtsége ismerős volt. Cipzár hangját hallottam, majd az öv koppanását a padlón. – Nem kell félned, jót akarok. Élvezni fogod.
Ne... Szemeimet ellepték a könnyek. Nem akarom.
Éreztem, ahogy a lábaimnál besüpped a puha matrac, amint az ágyra térdel. Hideg tenyerei megmarkolták a térdeimet és szétnyitották a felhúzott lábaimat.
- Ne sírj. Szeretsz, nem? – nevetett fel halkan.
Nem. Nem szeretlek. Nem akarom!
Mintha tüzes lándzsa hatolt volna belém. A fájdalomtól felszakadt a gát a torkomban, és hangosan felüvöltöttem. Ettől csak felbátorodott, és egyre nagyobbakat, durvábbakat lökött rajtam. Sikítottam, ahogy csak tudtam.
- Kussolj már – morogta, majd megmarkolta a nyakamat. A szemeim kidülledtek a levegőhiánytól. Eszméletemet vesztettem.
Ugyanabban a szobában kuporogtam, a padlón. Zokogva próbáltam összefogni magamon a ruhámat, de nem találtam már magamon a rongyot. Fáztam, az ölem lángolt, a torkom szét akart hasadni. Megállíthatatlanul, hangosan sírtam és imádkoztam magamban, hogy valaki mentsen meg.
A hangos, fuldokló zokogásom közé egy másik hang is vegyült. Egy kisbaba sírt. Ijedten pillantottam körbe a szobában. A sarokban egy apró, fehér gyerekágyat világított meg az ablakon beszűrődő lámpafény. Remegő térdekkel tápászkodtam fel és tettem egy bizonytalan lépést a bölcső felé. A sírás erősödött. Még egy lépés. A padlóból kiálló szálkák végigsértették a talpamat. A csecsemő egyre hangosabb volt. Csak még egyet... Üvegszilánkok serkentették ki a véremet. A térdem újra megremegett és a földre rogytam. A lábaim szinte megbénultak, képtelen voltam ráállni. A kezemmel próbáltam előrébb húzni magam. Mire elértem az ágy rácsait, a gyermek elviselhetetlenül hangosan sírt. A rácsokba kapaszkodva húztam fel magam, mire a sírás elhalkult. Remegő kézzel nyúltam a kiságyba és vettem a kezembe az apró, pólyába csavart testet.
- Nincs semmi baj – csitítottam, miközben a kis arcához nyúltam, hogy lehúzzam róla az azt fedő vékony takarót. Felsikoltottam a rémülettől. A csecsemő halott volt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
