Engedd, hogy szeresselek

Rosa nitida

Idegesen sétáltam fel és alá a dolgozószobámban. Az óriási ablakon beszűrődtek a Nap utolsó sugarai, meleg narancssárga motívumokat rajzolva a padlóra és a falakra. Máskor mindig ámulattal álltam az ablak előtt és gyönyörködtem a naplementében tündöklő Milánó látképében. Az elmúlt 21 évben soha nem voltam még ennyire ideges. Akkor sem, amikor a rendőröket vártam, hogy elvigyék az őrjöngő apámat, aki a fürdőszoba ajtót verte, hogy engem is kiadós verésben részesítsen. Mintha a földön ájultan fekvő anyám és öcsém nem lett volna elég. Akkor sem, amikor a kórház folyosóján a kemény műanyag széken üldögéltem egy kedves nővel a gyámhivatalból, arra várva, hogy valamilyen hír érkezzen az ötéves öcsém állapotáról. Akkor sem, amikor a barátságtalan rendőrörsre vittek be, hogy nyolcévesen az apám ellen valljak és lecsukhassanak. Akkor sem, amikor az árvaházba vittek, millió idegen gyerek közé. Akkor sem, amikor egy idősödő házaspár nézett meg, mert megfelelő gyereket kerestek maguknak. Akkor sem, amikor ugyanennek a házaspárnak a társaságában elhagytam az Államokat és Olaszországba kerültem. Sosem idegeskedtem, sosem féltem. Nem tehettem meg, mert volt egy öcsém, akinek szüksége volt rám. Ahogyan nekem is rá, mivel csak ketten maradtunk egymásnak. Aztán én otthagytam őt, az egyik lehető legrosszabb pillanatban.

Okos és koravén gyerek voltam, hamar rájöttem, hogy nem mehetek vissza az öcsémért. Amikor a kedves hölgy, aki örökbefogadott a férjével elmagyarázta, hogy miért is vagyok itt, megfogadtam, hogy amint elég idős leszek, megkeresem az öcsémet. Tudtam, hogy ahhoz, hogy keresés sikerrel járjon, be kell illeszkednem és szófogadónak lennem. Így hát a magam csendes módján alkalmazkodtam.

Mama és papa, azaz Signor és Signora Machiavelli, mindent megadtak nekem. Csodás szülők voltak, habár Giovanni Machiavelli a kemény szeretetre és a szigorú nevelésre esküdött. Vele szemben a felesége, Ludovica egy földreszállt angyal volt, tele szeretettel és törődéssel. Néhány év alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz, senki meg nem mondta volna, hogy nem voltak a vérszerinti szüleim. Mama segítségével legyűrtem a gyászt és a traumát, valamint az öcsém hiányát. Az utóbbi enyhítésében azonban nem csak a szüleim gondoskodása segített, hanem a két legjobb barátom is, akiket testvéreimnek tekintettem.

Nem sokkal az érkezésem után mama és papa egy kis összejövetelt tartottak, ahová meghívták papa üzlettársait és cégének jelentősebb vezetőit. Az egyik férfi egy kisfiút is magával hozott, aki körülbelül velem egyidős lehetett és nagyon morcos, amiért elráncigálták a TV elől. A férfi apám legjobb barátja volt, Luciani Belloni és a fia, Antonio. Tonival hamar megtaláltuk a közös hangot és hamar elválaszthatatlanná váltunk, annak ellenére, hogy merőben más temperamentummal áldott meg minket az ég. Toni szertelen volt és mindig valami bajba keveredett, én visszafogott és rendszerint nekem kellett kihúznom őt a csávából, amikor összecsaptak a feje felett a hullámok. De ez tett minket tökéletes párossá: ami az egyikünkből hiányzott, az megvolt a másikban.

A gimiben egy fővel bővült a társaságunk. Már az első napon hozzánk csapódott a lány, miután megvédtük néhány felsőbb évestől. Először kissé nehezen fogadtuk a vehemens személyiséggel bíró Carla-t, de hamar összekovácsolódtunk. Ekkortájt kezdett feltűnni igazán, hogy papának nem egyszerű üzlete volt. A biztonsági őröket és sofőröket a gazdagságunk miatt nem furcsálltam egészen addig a napig, amikor megláttam, hogy pisztolyt szorítanak papa egyik üzlettársa fejéhez és cseppet sem kedvesen tessékelték ki. Azonnali megbeszélést hívtam össze Toniék kerti faházában, ahol elmeséltem, hogy mit láttam. Kiderült, hogy Toni is észrevett már hasonló dolgokat az apjánál, azonban továbbra sem tudtunk rájönni, mi állhat a hátterében ezeknek.

Két hosszú évvel később beavattak minket. A 16. születésnapomon tudtam meg, hogy a maffiához kerültem. Nem akármelyikhez, az olasz maffiához. Papának és mamának nem lehetett gyereke, így a tengerentúlra utaztak, hogy keressenek egy kisfiút, aki méltó utódja lehet majd Roberto Machiavellinek. Toni pedig nagy eséllyel pályázott az apja helyére a jövőben, azaz ő lehetett az elsőszámú jobbkezem. Persze mindezt titokban kellett tartanunk, senki nem tudhatta meg az iskolából, hogy a maffia oszlopos tagjainak potenciális utódjai vagyunk. Carla előtt azonban nem maradhatott titokban semmi, így ő volt az egyetlen a családjainkon kívül, aki tudott erről.

A tréningünk azután kezdődött, hogy Toni is betöltötte a tizenhatot. Hetente kétszer erőnléti edzéseink voltak és önvédelmi óráink. Szombatonként rendszerint a lőpályára vittek minket, hogy minél hamarabb megszokjuk a golyókat és a pisztolylövések hangját. Emellett persze elvárták, hogy az iskolában is viszonylag jól teljesítsünk. Ezeket összehangolni kemény munka volt, és a Carla-val való barátságunk rovására ment. Egy napon a lány beállított iskola után és egyenesen a papa irodájába ment. Még aznap délután csatlakozott hozzánk a futópályán arcán diadalittas mosollyal.

Nagyszerű összhang alakult ki közöttünk és ha ez nem lett volna elég, mind tehetségesek voltunk és keményen dolgoztunk. Soha nem merült fel bennünk, hogy a maffiáért nem éri meg ennyit dolgozni. Tizennyolcéves korunkban már együtt bonyolítottunk le megbízásokat; az öregek legnagyobb örömére.

A triónk sikeressége abban rejlett, hogy mindig mindenben számíthattunk egymásra, soha senkit nem hagytunk védtelenül vagy cserben. Nem volt kérdéses, hogy az öcsémet is segítenek megtalálni és támogatnak a papának tett ígéretem kivitelezésében. Most is rájuk vártam.

Az órámra pillantottam. Toninak a lelkére kötöttem, hogy 7-ig érjen vissza, már nem volt sok idő addig. Carla-től pedig egy-egy üzenet bármelyik pillanatban befuthatott a nap bármelyik szakában. Két napja azonban semmi hír nem jött felőle, Tonival kezdtünk komolyan aggódni miatta, akármennyire is talpraesett és karakán volt. Jól ismert kopogtatás szakította félbe gondolatmenetemet. Az ideges sétálást is abbahagytam, helyette feszülten figyeltem az ajtót. Kisvártatva Toni lépett be, a legnagyobb nyugalommal, kezében egy borítékkal.

- Találtam egy lányt. Carla pedig üzent.