6.

19.1K 927 250
                                    

Két hét után először léptem be az iskola ajtaján. Ebben a két hétben otthon szenvedtem és élni sem volt kedvem, viszont most már jobb és örülök, hogy nem kell otthon, egyedül punnyadnom. A portásnéninek mosolyogva biccentettem, aztán lassú, komótos léptekkel megindultam a lépcsőn. Az osztály ajtajához érve elmosolyodtam, aztán bementem. Érkezésemre Pete figyelt fel talán a leghamarabb, ezért a telefonozó Amie vállát megrázva mondta neki, hogy itt vagyok. Nem kellett sok, Amie és Olivia azonnal ott termettek és szinte megfújtottak.

-Végre meggyógyultál!-ugrált mellettem Olivia.

-Egyszer sem voltál fent a neten, pedig vagy kétszáz üzenetet írtam. Olvasd majd vissza őket-bökte meg a vállam Amie én pedig mosolyogva bólintottam, majd visszamentünk a helyünkre.

-Na már jobban vagy?-fordult hátra Pete a szokásos félmosolyával az arcán.

-Már nem vagyok olyan, mint aki most szökött egy hullaházból, szóval igen-bólintottam nevetve.

-Milyen volt Mr.Mendes kocsija belülről?-vigyorodott el Olivia.

-Olyan, mint egy átlagos kocsi?! Szívesebben mentem volna haza gyalog, de talán jobb így..mindezek ellenére elég kellemetlenül éreztem magam, annyi szent.

-De ez milyen kedves volt tőle, nem?-olvadozott Olivia-Ahw annyira lettem volna a helyedben, ahogy sok másik lány is a suliból.

-Ja csak gondolom a fejfájás és a hányinger nélkül, igaz?-kérdeztem nevetve. Olivia válaszul bólintott, aztán Amie-vel elkezdték mesélni az elmúlt két hét eseményeit. Annyi mindent zúdítottak rám hirtelen, hogy alig tudtam figyelni és már a felénél elvesztettem a fonalat.

A matematika közben a gondolataim kissé elkalandoztak és az ablak felé pillantottam. Hamarosan itt a tél vele együtt pedig a hó, ami maga alá temeti az élettel teli, zöld természetet és újfajta boldogságot hoz a gyerekeknek. Mindig is szerettem a tél komor játékát. A tudat, hogy a kinti hidegről bemehetsz a jóleső melegbe, felülmúlhatatlan. Amikor egy bögre forrócsokival a kezedben ülsz a fotelban és nézed, ahogy a nagy hópelyhek ellepik az utcát. Látni a gyerekeket önfeledten szánkózni és hóembert építeni. Ez egy különleges évszak, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy az ezzel járó csodákat megélhesse. Azt hiszem ezt akkor fogtam fel igazán, amikor anya mesélte, hogy a nagyi minden télen hálát adott a hóért. Azért, mert igazi fehér Karácsonyban lehet része és azért, mert mindazok ellenére, hogy mások fürdőruhában úszkálnak a tengerben és élvezik a meleget, ő különlegesnek érezheti magát, ha gyúrhat egy hógolyót. A hó különleges kincs és értékelni kell, hiszen bármikor elveszíthetjük és soha többé nem tapasztalhatjuk meg a gyönyörűen csillogó hóval lepte természetet.

Az óra végét jelző csengő félbeszakította Pete-t, aki éppen a táblán oldott meg egy egyenletet. Mindig is csodálkoztam azon, hogy hogy lehet ennyire okos..minden matematikával kapcsolatos dolgot megért egyből és pár perc alatt megold egy olyan egyenletet, amire nekem egy élet is kevés lenne. A tanárnő a helyére küldte a srácot, aztán lediktálta a házifeladatot és kirohant a teremből. Biztos fél, hogy nem marad neki a frissen főtt kávéból.

Becsuktam a tankönyvem, aztán a mellettem ülő Amie-re néztem, aki éppen szemezett az előtte ülő szerelmével. Olivia-ra pillantottam, aki a telefonját bújta, ezért felálltam a helyemről és kimentem a folyosóra egyenesen a szekrényemig. Nem sokáig voltam egyedül, ugyanis Pete vigyorgó arca alig két perc múlva előttem termett.

-Na mizu Júlia, elhagyott a Rómeó?-dőlt neki a szekrénynek és karba tette a kezét a mellkasa előtt.

-Rómeó bunkó..elhagyott mielőtt beleszerethettem volna-mondtam tetetett felháborodottsággal. Pete nevetve megrázta a fejét, aztán a hátam mögé pillantott.

MutualWhere stories live. Discover now