Mutual

7.

Szinte leestem a lépcsőről annyira futottam a konyhába, ugyanis anya felüvöltött, hogy azonnal jöjjek le én pedig szinte szívinfarktust kaptam. Amint beléptem a konyhába felkészültem a rengeteg vér látványára, de ehelyett anya tett le az asztalra egy tányér rántottát.

-Mi? Én azt hittem, hogy mindjárt elvérzel-mutattam rá. Döbbenten kapta rám a fejét, de aztán megvonta a vállát és megszólalt.

-Egyél egy kicsit-bökött a fejével a gőzölgő rántottára.

-Nem szoktam reggelizni, mert nem vagyok éhes reggelente. Na jó de, de nincs időm még enni is, de most tényleg nem kell. De mi van veled? Nem szoktál reggelente tüsténkedni.

-Szabadnapom van, vagyis ma van időm mindenre-vigyorodott el.

-Ó így már más. Anya, mondta kedden az irodalom tanárom, hogy felhívtad. Minek?-vontam fel a szemöldököm. Anya egy ideig a plafont bámulta és látszólag próbált visszaemlékezni a pár nappal ezelőtt történtekre. Mondjuk én is nagyon észben vagyok, ha csak ma kérdezem meg.

-Megköszönni neki, hogy ilyen figyelmes. Azt hiszem a többi tanárod nem hozott volna haza, szóval légy hálás neki-bökött rám a fakanállal, mire egy darab rántotta a ruhámra esett. Anya halkan felnevetett, aztán törlőkendővel leszedte.

-Kell neked tojásos fakanállal hadonászni-sóhajtottam, aztán felvettem a táskám és a kabátom, majd elköszöntem anyától és elindultam az iskolába.

A fák halkan susogtak a reggeli köd árnyékában, miközben én szapora léptekkel igyekeztem az iskolába. A járda hatalmas tócsái tavat képeztek a kisebb élőlényeknek, amiket próbáltam kikerülni. A csípős levegőnek köszönhetően az orrom olyan piros volt, mint egy paradicsom és a kabáton az államig fel volt cipzározva. Az ősz vége olyan zord, akárcsak pár ember, akiknek a szürke hangulatú napokban még rosszabb a kedvük. Nincs semmi szín a kihalt utcákon csakis a halott természet nyomai üdvözölnek mindenhol, ahová nézünk.

Az iskola pár lépcsőfokán felkocogtam, aztán bementem az épületbe, ahol sokkal melegebb volt. Szinte éreztem, ahogy az orrom visszanyeri eredeti színét és a megdermedt porcikáim lassan kiolvadnak. Az osztályig vezető utat a kabátom lehámozásával töltöttem, amit felakasztottam az osztályban lévő fogason és odavánszorogtam a helyemhez, ahol Amie ült a telefonját nyomkodva. Érkezésemre rám kapta a fejét és piros ajkait egy barátságos mosolyra húzta. A gesztust viszonozva ültem le a székemre, aztán elővettem a francia felszerelésem. A francia az a nyelv, amit imádok mégsem tudom megtanulni. A kiejtése a mai napig nem megy, olyan akcentusom van, amivel leszégyeníteném az amerikaiakat.

-Bonjour!-fordult hátra mosolyogva Pete. Nem igaz, hogy még ezt is ilyen tökéletese ki tudja ejteni.

-Verőfényes reggelt Pete!-mosolyodtam el. Nevetve előre fordult, aztán elmerült a telefonjában én pedig Amie-re néztem, akinek tekintete már lyukat égetett az oldalamba. Nem volt ideje megszólalni, ugyanis a francia tanárnőnk jött be az osztályba, aki elmondta, hogy a mai tanóra helyett kimegyünk leveleket gyűjteni.

Amióta kijöttünk nem érzem a lábam. Nagyon hideg van és még a szél is fúj. Nem is értem, hogy milyen leveleket szeretne, amikor már alig vannak a földön, hiszen mindet. Egy barna hajtincset a fülem mögé tűrtem, de az megmakacsolta magát és újra kitette magát a szél játékának. Egy nagy sóhajtást követően lehajoltam egy magányosan heverő barna levélért és a másik kettő közé tettem.

📖📚📖

-Pfú ha még egyszer ki kell mennem a hidegre és sulit váltok-jegyeztem meg, miközben az utolsó pulcsimat is felvettem. Még mindig fázom pedig rajtam van három meleg pulóver. De ezzel nem csak én voltam egyedül, mert szinte az egész osztály kabátban ült. Kivéve Pete és Brad. Ők egy szál pólóban ökörködtek előttünk. Én rájuk nézek és megfagyok basszus. Pár perc múlva Mr.Mendes lépett be az osztályba, aztán nagyra nyílt szemekkel nézett körbe.