17.

15.3K 844 130
                                    

Reggel szokásosan az ébresztőórám jelzésére keltem. Fáradtan kászálódtam ki az ágyamból, aztán a fürdőbe cammogtam. Miután elvégeztem a szokásos reggeli teendőimet az iskolatáskámmal a hátamon kocogtam le az emeletről, majd felvettem a kabátom a cipőmmel együtt és elindultam az iskolába.

Az idő szépen lassan enyhül és már nem olyan zord az időjárás, mint amilyen volt. A fekete szarkákat felváltotta pár éneklő madár, akik boldogan ugráltak a még mindig kopasz faágakon. A hónak szerencsére már nyoma sem volt sehol, hanem a friss, zöld fű nőtt mindenhol.

Az iskola pár lépcsőfokán felkocogtam, majd bementem. Köszöntem a portásnéninek, aki mosolyogva visszaköszönt, aztán felmentem az emeletre. Az osztályba belépve ismét a szokásos látvány fogadott, ezért leültem a helyemre.

-Hali!-köszönt unottan Amie miközben becsukta a füzetét, aztán teljes testével felém fordult.

-Szia! Valami baj van?-vontam fel a szemöldököm. Az arcizmai megfeszültek és idegesen felsóhajtott.

-Elfelejtetted...-kezdte, de ahelyett, hogy folytatta volna inkább elfordította a fejét.

-Mit?-kérdeztem vissza értetlenül. Dühösen kapta rám a fejét, én pedig rájöttem, hogy jobb lett volna, ha befogom.

-Honey..mi az, hogy mit? Szerinted mit? A sátorállítást baszki...-túrt bele a hajába idegesen.-Megígérted nekem, hogy ott leszel az előadásunkon. És ott voltál? Hát nem! Én vártalak, ott álltam a fellépőruhámban a kapuban, miközben majdnem lefagytam és nem jöttél. Tudod milyen szar érzés, amikor elfelejti az embert a legjobb barátnője, akiről azt hiszi, hogy mindenben számíthat rá?

-Én annyira sajnálom Amie! Tudom, hogy ez nem a legjobb válasz, de elfelejtettem. Nem tudok semmilyen mentséget felhozni, egyszerűen csak...egy barom vagyok...tényleg nagyon sajnálom!

-Sokra megyek vele-forgatta meg a szemét, aztán elővette a telefonját és annak szentelte minden figyelmét.

A matek közben végig azon rágódtam, hogy hogy lehettem ennyire idióta. Elfelejtettem a legjobb barátnőm fellépését, pedig már hetek óta erről beszélt. Imád táncolni és ez volt az az előadás, amit a legjobban várt én pedig nem voltam ott és nem szurkoltam neki, mert elfelejtettem. Pedig ez a legjobb barátnő dolga: ott lenni minden fontos eseményen én teljes erőbedobással szurkolni. Talán mégse vagyok olyan jó barát. Önző vagyok és csak a saját gondjaimmal foglalkozom ahelyett, hogy másokkal törődnék.

📖📚📖

Az egész délelőttömre hatással voltak a reggel történtek. Szomorú voltam, dühös és legszívesebben sírva rohantam volna haza. Ilyen vagyok én. Tipikus Honey, hogy elfut nem pedig megoldja a problémáit, mert tulajdonképpen ezt is valahogy helyre kellene hoznom, de nem megy. Egyszerűen gyáva vagyok Amie szemébe nézni, mert tudom, hogy nagyon megbántottam és fogalmam sincs, hogy mivel engeszteljem ki. Tudom, hogy miket szeret, hogy mit csinál ha szomorú vagy ha boldog, de most mégse tudom, hogy mit kezdjek. Leblokkoltam és az a megoldás tűnik a legjobbnak, amiben elköltözöm Honululuba és keresek új barátokat, vagy levetem magam egy szikláról, esetleg zárdába vonulok.

Egy nagy sóhajtás után feltéptem az iskola ajtaját, majd elindultam a kerítés felé. Amint azon is átjutottam elárasztott az a tipikus jóleső érzés, amit akkor érzek, amikor elhagyom az iskola területét és némileg magam mögött hagyom a nehéz napot.

A szemerkélő esővel nem törődve mentem tovább a járdán szalomozva a kisebb tócsák között, miközben a látásom egyre jobban homályosult a könnyfátyol miatt. Soha nem bírom, ha olyan emberrel veszekedem, aki nagyon közel áll hozzám. Az egész nap történései valamiért most kerítenek hatalmukba és sós könnyek formájában próbálnak távozni a testemből, de hiába. Ahogy mondani szokták: a sírás a gyengeség jele. Nem segít igazából semmiben. Attól, hogy sírunk még nem oldódnak meg a gondjaink és ez most sem volt másképp. Hiába potyogtak a krokodilkönnyek a szememből, nem lett jobb, sőt. Egyre jobban marcangolni kezdtem magam és pár perc múlva már a fejem is sajgott.

MutualWhere stories live. Discover now