Összeláncolva - Under lock and key - Miraculous

3.A közös alvás

Adrien összezavarodva figyelte, ahogy a mellette lévő Marinette teljesen magába zuhan. A vállai megereszkedtek, ahogy kifújta a levegőt és a szemei (mindig ennyire kékek voltak?) teljesen megteltek könnyekkel.

– Két nap? – suttogta elhaló hangon, kerülve a másik tekintetét. –Mit csináljunk addig? – próbált a két nap alatt felvetődő kényes dolgokra utalni.

A fiú a feltörő idegességét visszanyelte, majd előhalászta a mobiltelefonját a zsebéből.

– Egy pillanat. Megkérdezem Nathalie-t tud- e valamit tenni az ügy érdekében.

Bepötyögött gyorsan egy üzenetet a helyzetüket magyarázandó, majd mélyet sóhajtott és mentegetőzve pillantott a zaklatott barátjára.

– Figyu, én tudom, hogy ez a szitu neked baromi kellemetlen, és nem várom el, hogy örülj ha mégis két napot kell így eltöltened velem. – Marinette ezalatt látványosan sápadni kezdett, de a fiú félreértette az okát. – De biztos vagyok benne, hogy kitalálunk valamit, hogy a lehető legkevesebb kellemetlenséget okozzam neked.

A lány arca lángba borult. Szerette volna a kezeit az arca elé kapni, ahogy általában, de ezzel akaratlanul is megrántotta a lánc másik végén lévő kezet, amitől még inkább zavarban érezte magát.

– Ho-honnan a f-fenéből szeded ezt? Nagyon is szeretek veled lenni! – sikkantotta a kelleténél gyorsabban reagálva a dolgokra. Adrien meglepetten bámult rá az őszinte kirohanás miatt.

– Biztos? Csak mert ez az egész bilincs dolog úgy tűnt, hogy nagyon felzaklatott téged. A magam részéről én nagyon élveztem az egész látogatást.

A kedves mosolyára végül Marinette is feloldódott és végre képes volt a szemébe nézni.

– Ah. Igazad van. Sajnálom, hogy úgy elvesztettem a fejem. Hajlamos vagyok túlreagálni dolgokat, ha rám tör a szorongás.

Abban a másodpercben megrezzent Adrien telefonja, aki a hívó fél láttán kistányérnyira kerekedett szemeket meresztett a kijelzőre. Úgy vélem most rajta volt a sor a szorongás terén.

– Ah...ez az apám, muszáj felvennem – amint ujjával megérintette a zöld gombot, a közelben állók már hallották is Gabriel Agreste szigorú baritonját felzendülni.

– Mostanra már itthon kellene lenned. Hol kószálsz? És mi ez a zagyvaság, hogy odabilincseltek valami lányhoz?

A fiú óvatosan oldalra sandított, remélve, hogy apja nyers szavai nem ütötték szíven a barátját. Sajnálkozva tátogta neki, hogy „bocsi", majd megköszörülte a torkát.

– Mint azt megírtam Natalienak, volt egy szerencsétlen esetünk egy műtárggyal, emiatt kedd reggelig egymáshoz vagyunk láncolva. Akkorra tudta beszorítani a specialista az ügyünk megoldását.

A vonal másik felén az idősebb Agreste artikulálatlan morgást hallatott.

– Mennyire kellemetlen – sóhajtotta. – Természetesen ki kell hagynod a vívás edzéseket, de a holnapi fotózásodat már nem tudjuk áthelyezni. Kénytelenek leszünk ezzel a kis ... problémával nekifutni a munkának. Utasítom Nathaliet, hogy keressen valakit, aki esetleg hamarább elvállalja a karperecet. Mi a terved ezidő alatt?

Adrien várakozóan pillantott Marinette-re, aki végül megadóan sóhajtotta el magát.

– Esetleg aludjunk felváltva egymásnál – javasolta, majd gyorsan hozzátette. – Mehetnénk először hozzánk? Nekem is meg kell magyaráznom ezt a felfordulást a szüleimnek. Holnap meg mehetünk hozzátok.