GREEDY FOR LOVE - kygo ✓

hat;

nilla;

- Ó, valóban? - néztem fel a tengerkék szemekbe, megjátszva, hogy elfojtok egy mosolygást.

De komolyan, miért van az északiaknak mindig ilyen szép kék szeme? Ez igazságtalánság.

- Igen. Tudod..Kyrre előtt nem nagyon szerettem volna időzni azzal, hogy veled kezdek beszélgetni. Eléggé úgy nézett ki, mint aki helyben letépné a fejem - nevette el magát erőltetetten.

- Hát umm, igen..eléggé féltékeny típus - mondtam, közben meg nem szakítva a szemkontaktust, és mégjobban hozva a hülye picsa szerepet, egy kósza hajtincsemet tekergettem.

- De te mióta is ismered őt? És honnan? Mert.. - Itt megakadt. - Áhh, ez eléggé hosszú történet. Mi lenne, ha meginnánk valamit? Ha gondolod, kimehetünk a hátsó udvarba is, hogy nyugalom legyen - villantott Martijn egy csábos mosolyt, de sejtve, hogy milyen személyiség lapul mögötte, legbelül elszörnyedtem.

- Rendben, menjünk - mosolyodtam el halványan, majd hagytam, hogy a fiú a hátamra simítsa egyik kezét, aztán kivezessen a folyosóról.

💎💎💎

- Szóval, honnan is ismered Kyrre-t? - kérdezte Martijn.

A hátsó kertben sétálgattunk, egy-egy pohár pezsgő társaságában. Nyár révén így este sem volt rossz idő, a langyos szellő néha-néha belekapott barna tincseimbe. Azonban már sötét volt, így mint mindig, most is csodálattal néztem a ragyogó Holdat, ahogy azt milliónyi csillag öleli körbe. A félhomályban a mellettünk levő gondosan ápolt virágokra, egyéb növényekre is felfigyeltem, így arra tippeltem, Martijnnak vagy húsz bejárónője is lehet.

- Tudod..az igazság az, hogy nem jókedvemből vagyok itt. Kyrre és a csapata elraboltak... - kezdtem bele a már ezerszer megbeszélt, és még igaz sztoriba is.

- Szerintem simán beadhatnád neki az igazat is. Martijn szereti, ha ápolgathatja az új kiszemeltje kicsi, törékeny, gyenge lelkecskéjét - emlékeztem vissza Sandro szavaira, aki egyébként a háznál maradt a biztonság kedvéért.

- Ezt most komolyan mondod? - torpant meg, és felém fordult, hogy a szemembe tudjon nézni.

Csak bólogattam, majd folytattam:

- Két hete történt. A barátnőimmel voltam az egyik kedvenc szórakozóhelyünkön. Egy idő után én kimentem kicsit levegőzni az épület mögé, ahol..ahol lövéseket hallottam. A fal mögé próbáltam elbújni, aztán láttam tetőtöl talpig feketébe öltözött embereket. Mintha menekültek volna..ezentúl pedig csak arra emlékszem, ahogy egy székhez kikötözve ébredtem - meséltem, és esküszöm, hogy majdnem sikerült a kamu könnyeket is bevetni a szipogásomhoz.

- Ó, Édesem - lépett hozzám közelebb Martijn, hogy miután letette a mellettünk levő asztalra a poharát, a derekamat átölelve vonjon magához. A becenév hallatán akaratom ellenére is elfintorodtam egy pillanatra, és csak remélni tudtam, hogy a félhomályban ez nem látszott.

Hirtelen kedvem támadt megpofozni.

- Nem hinném, hogy te ezt érdemled - simította egyik kezét az arcomra, mire felpislogtam rá.

- Annyira..annyira igazából nem szörnyű. - Nem bírtam tovább; nem túl elutasítóan, de elléptem Martijntól. - Még..még ehhez a drogozós-dologhoz is kezdek hozzászokni, mert érted, tisztában voltam vele eddig is, hogy vannak ilyenek is - folytattam, miközben lassan lépkedtem a fiú mellett. - De..ti miért vagytok ilyen rosszban? - tértem rá a lényegre.