IF WE DON'T FALL APART [SZÜNETEL]

Nyolcadik rész

A telefonomon az ébresztőóra keservesen korán adta a tudtomra, hogy ismét hétfő van, ami egyet jelentett az iskolával. Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, és első utam a fürdőbe vezetett. Elintéztem a reggeli rutinjaimat, majd bemásztam a szekrényembe, hogy kitaláljam mit vegyek fel. Végül egy piros alapú blúzt választottam, amin fehér pöttyök vannak, egy sima fekete farmerrel és egy fehér cipővel. Felraktan a kezemre a vékony láncú szerencse karkötőmet, majd megfésülködtem. Mivel rövid a hajam sok mindent nem lehet kezdeni vele. Majd miután alaposan átfésűltem a hajam, neki álltam sminkelni. Nem vittem túlzásba semmit sem, mert apám nem tolerálja az ilyesmit. Úgyhogy csak alapozót vittem fel az arcomra, amit lefedtem púderrel, meg kifestettem a szempilláimat. És már kész is voltam! A szüleim ilyenkor már nincsenek otthon, úgyhogy a testvérem felébresztése, és iskolába küldése az én feladatom ilyenkor.

- Mia, kelj fel suli van! - ráztam meg a vállát.

- Aha... - morogta majd megfordult és aludt tovább.

- Légyszíves ne szenvedj. Kezdj el készülődni, mert nem fogjuk elérni a buszt. - dorgáltam meg.

- Ahj jó! - vágta le magáról a takarót, majd elindult a fürdőbe. Most már csak Benjamin van hátra. Remélem ő könnyebb eset lesz. Így Mia szobájából átbaktattam Ben-ébe.

- Benjamin ébresztő! Kelj fel hasadra süt a nap! - ráztam meg az ő vállát is.

- Dehogy süt! - dünnyögte bele a párnába.

- Dehogyis nem! Úgyhogy ki az ágyból gyerünk, gyerünk! - azzal ott hagytam az öcsémet. Levágtattam konyhába, mert már így is baromi késésben voltunk. Szóval hozzá fogtam a szendvicsek elkészítéséhez. Amiket aztán külön papírzacskókba csomagolta. Külön nekem, Mia-nak és Ben-nek. - Készen vagytok? - kiábltam fel az emeletre.

- Igen! - azzal lerohantak a lépcsőn. A kezükbe nyomtam a kajás zacskót, majd elindultunk kifelé, amikor is beleütköztem valamibe. Illetve valakibe.

- Mostmár mindig úgy fogunk találkozni, hogy belém jössz? - kérdezte egy hang nevetve, mire felkaptam a fejemet.

- Henry? - esett le az állam. - Te mégis mit csinálsz itt? - kérdeztem sokkosan.

- Gondoltam elviszlek titeket a suliba. - vonta meg a vállát.

- Öhm köszi, de nekünk van buszra bérletünk. - húztam kínos mosolyra a számat.

- Ah Jenna! Ha valaki felajánlja, hogy elvisz minket kocsival, akkor elfogadjuk! Utálok buszozni, és alig várom, hogy meglegyen a jogosítványod, hogy kocsival mehessünk iskolába. - oktatott ki a húgom, mire Henry elröhögte magát.

- Mia, fogd vissza magad. - sziszegtem kelletlenül.

- Én is egyet értek! - kelt a védelmére az öcsém.

- Na, akkor mehetünk? - kérdezte Henry. - A buszt már valószínűleg úgyis lekéstétek.

- Jó, rendben. Menjünk. - adtam be a derekamat. Henry kocsija a túloldalt volt, így gyorsan átszaladtunk az úttesten, majd beültünk a telepjáróba. Ben és Mia hátulra, én pedig elől az anyósülésen foglaltam helyet.

- Na és honnan ismeritek egymást? - kérdezte Mia.

- Amelia! - pirítottam rá eréjesen.

- Most meg mivan? - nézett rám nagy szemekkel.

- Amelia? Nagyon szép neved van. - dícsérte meg Henry a húgomat.

- Köszi. - mosolyodott el Mia.

- Egyébként egy motoros versenyen találkoztunk, ahol felképelt. - mondta tök lazán, mire nekem leesett az állam.

- Jenna, te voltál motoros versenyen? - kapta fel mostmár az öcsém is fejét.

- Kösz szépen. - fordultam Henry felé, mire ő csak mosolyogva biccentett. Elég jól szórakozott rajtam.

- Igen voltam, de ez egy hatalmas titok! Anyuék semmit sem tudhatnak róla. Főleg apa nem! - néztem komolyan a szemükbe.

- Oké! - vágták rá egyszerre, majd ismét el is merültek a telefonjukban. Pár percen belül megérkezdtünk az Általános Iskolához, ahová a testvéreim járnak. Mia nyolcadikos, Ben pedig hetedikes.

- Anyu jön értetek délután. - mondtam nekik, úgy mintha nem tudnák.

- Tudjuk, Jenna! - forgatta meg a szemét a húgom. - Köszi Henry a fuvart! Sokkal jobb volt mint a busz.

- Igazán nincs mit! - azzal kiszáltak a járműből, és elindultak befelé.

- Még jó, hogy azért aludtam nálad, hogy ne tudja meg a családom, hogy motoros versenyen voltam... - dünnyögtem, miközben az ölemben pihentetett ujjaimat bámultam.

- A testvéreid jó fejek. Azért mondtam el, mert tudtam, hogy úgysem mondják el a szüleidnek. - mondta, miközben a vezetésre koncentrált.

- Milyen jó, hogy te ezt így tudod. - mosolyogtam rá gúnyosan.

- Ne húzd már fel magad ennyire ezen. - pillantott rám egy másodpercre.

- Van testvéred? - kérdeztem keresztbefont karokkal.

- Nincsen. Egyke vagyok. - mondta komoran.

- Értelek... Miért jöttél el értem? És honnan tudtad, hogy mikor indulok a suliba? - ráncoltam össze a homlokomat. Henry pedig hirtelen megállt. Megérkeztünk a gimihez.

- Lehet kicsit kérdezősködtem Sierra-tól. - vonta meg semlegesen a vállát.

- Miért? - faggattam tovább.

- Mert érdekelsz. Nem tudom, hogy pontosan mi az benned, ami megfogott, de érdekelsz. - nézett bele mélyen a szemembe.

- Én téged? - kerekedtek el a szemeim.

- Na ugye? Én is így csináltam mikor belenéztem reggel a tükörbe. - mondta nevetve. - Délután eljöjjek érted? El-elmehetnénk valahová... - túrt bele a a barna hajába.

- Randira hívsz? - kérdeztem fülig pirulva. Mind a ketten nagyon zavarban voltunk.

- Hát nem igazán. Inkább amolyan találkozás szerű... vagy ah igen randi. - biccentett.

- Ma este? Egyből suli után?

- Aha. Motorral jövök. - mondta a szája szélét rágva.

- Legyen. - egyeztem bele az ajánlatba.

- Akkor mikorra jöjjek? - kérdezte.

- Fél három. Akkor végzek.

- Akkor majd jövök. - mondta, majd egy puszit adott az arcomra. Teljesen zavarba, paradicsom vörös fejjel kikászálódtam a kocsiból, és bementem az iskolába.