Akarom [Shinkami ff. - Befejezett✅]

~ 5.~

- Minek segítettél rajtam? - ez volt az első mondata hozzám, amikor csendben a lakásukba lopakodva kezdtem el ápolni a szobájában. Elég csúnya sebeket szerzett be, amik közül valamelyik elég mély is volt. Párszor fel is szisszent, de csak lepisszegve szóltam rá. Hogy miért is segítettem neki? Még én magam se tudom, de nem akartam, hogy az úton essen össze és valami idegen találja meg. Lehet a mentőket hívta volna, és szegény szülei az éjszaka közepén kocsikázhattak volna egyet.

- A szüleid miatt. - válaszoltam neki semlegesen, miközben egy elég mély sebet próbáltam összevarrni. Remélem azért kitart majd egy ideig.

- A szüleim miatt? Mi ez az ostoba válasz? Nem tartozik rájuk a gondjaim. - szólt vissza gúnyosan, mire reflexszerűen húztam direkt szorosabbra a cérnát. Szúros tekintettel mért végig, mire vállamat megrántva folytattam tovább a gyógyítást.

- Inkább örültél volna, hogy valaki ájultan talál meg. És netalántán felhívja a mentőket, akik értesítik a szüleidet mi is történt vele. Mit tettél volna ott helyben? Mert szerintem nem az igazságot mondtad el volna nekik. - fél szemmel felnézve rá vártam a reakciót, de nem mondott semmi. Csendben ült tovább és csak a kezeim munkáját figyelte. Sóhajtva görcsöltem be végül a végét, majd egy erős kötés után elmentem a fürdőbe, hogy az alvadt vért lemossam a kezeimről, mivel voltam olyan idióta és nem vettem fel kesztyűt.

- Tessék. - lépett mögém meglepetésemre, kezében egy kisebb köteg pénzzel. - Ezt a segítségért kapod, meg hogy ne mondj senkinek se semmit. - komor tekintettel nyújtotta egyre közelebb felém az összeget, de egy egyszerű mozdulattal kicsaptam a kezéből. Engem senki nem fog megvezetni, főleg nem lefizetni.

- Nem kell a mocskos pénzed! - förmedtem rá, majd elhúzva mellette akartam elhagyni a helyiséget. Igen, akartam. De az alkaromnál rántott vissza, mire egy kicsit felszisszenve estem hátra. Idegesen néztem levendula íriszeibe, amik egyre dühösebben mértek végig.

- Akkor mit akarsz?! - kezeimet kétoldalt a fejem mellé fogta le, amiket egyre jobban és jobban szorított a földnek.

- Semmi! Az ég világon nem kértem semmit, és nem is fogok kérni! Úgy hogy azonnal engedj el! - kiabáltam rá, egyáltalán nem érdekelve, hogy a házban élők akár meg is hallhatják. Kételkedve ugyan, de végül elengedett. Egyből csuklóimra kapva néztem meg a kisebb piros foltokat, amik az ujjai helyét mutatták. Alsó ajkamba harapva álltam fel, majd Hitoshi alakját figyelve, aki egyre jobban kezdett neki járkálni a helyiségben. Nem értettem, hogy mégis minek húzta fel magát ennyire. Szemeit párszor rám vezette, de amikor találkozott a tekintettünk rögtön el is kapta a fejét. Fejemet rázva indultam meg a kijárat felé, de még utoljára hátrapillantottam a fiúra.

- Ha beszélni akarsz valamiről, akkor nyugodtan átjöhetsz hozzánk amikor csak akarsz. És erről az egészről... nem mondom el senkinek, megbízhatsz bennem. - próbáltam valami mosolygáshoz hasonló grimaszt mutatni, de nem nagyon jött össze. Bólintva jelezte felém, hogy értette. csendben lemenve a lépcsőn mentem ki az udvara, majd mélyen a levegőbe szippantva mentem át a szomszéd házba. Ilyenkor örültem, hogy nem lakunk messze.

Csendben a lakásba lépve mentem be a szobámba. Ahogy beléptem egyből lecsúsztam a földre, majd térdemet felhúzva karoltam át őket. Ilyen eseménydús napot nem hitem volna, hogy valaha is átfogok élni. És mégis. Megismerkedtem egy fiúval, aki kedves meg minden, de látszott rajta, hogy nem mond el semmit. Ennyire rossz arcok lennének ezek a srácok? Minek vernek meg másokat, amikor semmi okuk nincs rá, hogy azt tegyék amit. Mindegyik egy faragatlan tuskó, aki azt hiszi bármit megtehet bármikor. Túl nagynak hiszik magukat. Még jó hogy nem képzelik magukat isten helyébe, ha már így elvannak telve maguktól. De most őszintén? Valaki ártott nekik, vagy mi? Bosszú lenne valaki ellen?

És még itt van Hitoshi is. Ahogy Mihokotól hallom, mindig hamar megy el és késő este jön haza. Most az egyszer szerencséje volt, hogy én voltam ott, és nem valami idős nő, akit biztos ott vitt volna el a migrén. Az állandó sebek és horzsolások se lehetnek véletlenek. Vajon mit csinálhat egyáltalán? És miért nézi ennyire semmibe a szüleit? Kedves, törődő embereknek tűnek, akik annyi szeretet adnának a fiúknak, amennyit csak lehet. Vagy valami más állna a háttérben? De ezek az összefüggések, annyira bonyolultak. Még gondolkozni is nehéz.

Lassan felkelve a földről vettem le a dzsekimet, cipőmet, zoknimat és a nadrágomat, majd úgy ahogy voltam beestem az ágyba. Nem érdekelt már semmi és senki, csak aludni akartam, de nagyon sokáig. És nem is kellett sok, egy pillanat alatt leragadt a szemem.

***

Olyan dél felé kelhetem fel. A fejem iszonyatosan fájt, a csuklómon lévő foltok kezdtek egy kis lila színt felvinni. Cammogva gurultam ki az ágyból, majd a fürdő felé véve az irányt néztem bele a tükörbe. Ahhoz képest, hogy sokáig aludtam a szemeim táskásak voltak, hajam még az általánosnál is jobban szanaszét állt. Szerda van, vagyis anya ma kezd az új munkahelyén. Valami asszisztens lesz, vagy mi. De nem is érdekel ki fejezeteben.

Ásítva léptem ki a szobámból egy szál alsóban és pólóban, de ami a konyhában fogadott félre tudtam volna nyelni a levegőt is. Az egész Shinsou család a kanapénkon ült és az anyámmal beszélgettek. Az EGÉSZ alatt értsd azt, hogy Hitoshi is a házban volt, Erivel együtt. Mihoko kezében egy torta volt, amit szerintem anyának csináltak. A napokban észrevettem, hogy anya egyre boldogabban közlekedik a házban, és ez a fehér hajú nőnek köszönhető. Nagyon jó barátságot kezdtek el kialakítani.

- Hát itt meg mi van? - adtam hangot eddig bent tartott szavaimnak, mire mindenki felém kapta a fejét. A fiú elég feltűnően végig mért, de csak közömbös arccal fordult vissza előre. Felhúzva a szemöldökömet mentem közelebb hozzájuk, mire édesanyja elég szoros ölelésben részesített. Édesapjával kezet fogtam, míg a kislánnyal beszélgetni kezdtem mindenféle kisgyerekes dolgokról. Babákról, barátnőkről, mesékről meg még sok értelmetlen dolgokról. De ami egy kicsit felhúzott, az az volt, hogy a fiú egyáltalán nem is szólt hozzám, de a szemével egész végig szemmel tartott. Szerintem aggódott, hogy véletlenül eljár a szám. De ha egyszer valakinek ígéretet teszek, az bennem is marad egy életen át. Bár ő még nem is tudhatja, hisz nem is ismerjük eléggé egymást.

Felpillantva szemeimmel néztem rá, de ismét csak elkapta a fejét. Sóhajtva dőltem hátra, egészen addig, amíg a fehér nő rá nem nézet a kezemre.

- Denki, mi történt a kezeddel?

Meg is hoztam a kövi részt :)
Remélem tetszett nektek ;)
De ígérem lassan, de beindulnak a szálak :D
Puszancs nektek babók <3