Lehettem volna a mindened. A társad, a szerelmed, a társszerelmed, a hátországod, az érzelmi stabilitásod, a mindennapi szexed, az ágyad, az asztalod, a választásod, a férfias döntésed. Lehettem volna én a hosszú hajszálak a mosdóban, a rózsaszín fo...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Bizonytalanul kezdtem el lépkedni a repülőre felvezető lépcsőn. A második lépcsőfokon megakadtam, a lábaimat nem bírtam tovább menésre bírni. Nagy fájdalommal néztem jobb oldalra, a hosszú messzeségbe. Bárcsak egy helyen lehetnék, ahol senki sem tud rólam semmit. Egy olyan helyen, ami messze van mindentől és mindenkitől.
Azonban a gondolkodásomat a hátam mögött álló türelmetlen férfi zavarta meg, aki káromkodva bökött meg indulás gyanánt. Persze, hogy ideges lett, talán én is az lettem volna. Lehunyt szemmel mormoltam el egy bocsánatot, majd megmászva a többi fokot értem be a hatalmas repülőbe. Az ajtó bal oldalán a utaskisérő állt, aki egy kedves mosollyal kívánt jó utat.
Bárcsak úgy lenne.
Hogy az igazat mondjam, semmi kedvem sincs elmenni erre a hülyeségre. A rokonaim kedvesek, velük semmi bajom sincs, csupán végig nézni majd, ahogyan a nővérem és a férfi, akit mai napig halálosan szeretek, kimondják egymás előtt a boldogító igent. A szívemnek felér egy halállal.
Mégis a legjobb barátnőm, Olivia volt az, akinek még aznap, mikor megtudtam az információt, elmondtam mindent. Hogy semmi kedvem sincs ehhez, hogy mégis kinek lesz kedve végig nézni Alice és David románcát, merthogy nekem egy cseppnyi sem és hogy mit fogok kezdeni magammal három hétig. Több, mint egy órán keresztül bőgtem neki, utána hirtelen ideges lettem és mindenkit, akit csak tudtam, elküldtem melegebb éghajlatokra. Azonban megnyugtatott és tanácsokkal látott el szokása hívén, amik viszonylag sokat segítettek.
Miután sikerült megtalálni a huszonnégyes széket, egy megkönnyebbült sóhajjal csaptam le magamat rá. A kontyomból kilogó tincseket, amik szemeim elé tárultak, a füleim mögé tűrtem, majd kíváncsian pillantottam ki a repülőgép kerek ablakán, ami egyenesen a hatalmas épületre nézett. Ebben a pillanatban szólalt meg a bemondó a pilóta hangjával, miszerint megkezdjük a felszállást és csatoljuk be öveinket.
Negyed óra telt el a felszállás óta és ez alatt az idő alatt eluntam életemet. Zenét hallgattam, olvastam, a tájat figyeltem. Legalábbis próbáltam ezeket a tevékenységeket végezni, de a gondolataim őrülten ordítottak. Ennek köszönhetően képtelen lettem volna akár bármelyikre is megfelelően koncentrálni.
- Elnézést! - szólítottam meg a szőke utaskísérőt, aki nagy zöld szemeimmel rám pillantott a hangomat meghallva. - Kaphatnék egy szendvicset? Meg egy palack víz is jól jönne.
Úgy éreztem, hogy a torkomban keletkezett gombócot le kell csillapítanom a korgó gyomrommal egyetemben.
- Természetesen! - felelte kedvesen a nő, majd nyújtotta is a vizet felém, amit lelkesen elvettem tőle. - Milyen szendvics legyen? Van sonkás vagy akár... - sorolta volna tovább a kínálatot, de a szavába vágtam.
