Szamárfüles füzetlapok

2. rész

Azt mondod: "Magányos vagyok."
Tudod, nekem erről szólnak a mindennapok.
Egyedül vagyok a házban, a buszon és a téren
Ugyan, te meglepődsz ezen a semmiségen?

Magányos vagyok. De már hozzászoktam.
Nekem is volt sok barátom ebben a korban.
Voltak páran. De már mind eltűntek.
Összetört szívemben őrzöm emléküket.

Szerelem? Barátság? Ugyan minek?
Egytől-egyig elárulnak téged.
A magány, a csend, az egyedüllét;
megtanultam felismerni az értékét.

Félek egyedül. De más mellett is.
Félek attól mikor rúgnak ki.
És akkor újra egymagam leszek...
Újra köszöntenem kell a sötétséget.

Nem akarok a nagyvilágon, társtalanul élni.
Már nem tudom a sötétet, a csendet értékelni!
Kiáltok hátha hallja valaki segélyhívó szavam.
De végül itt maradok megint, egyedül, egymagam.

Nem akarok többé egyedül kávézni!
Mások boldogságát  üvegen át nézni!
Nem akarok többé csak játékszer lenni!
A barátaimmal akarok boldogan nevetni!

Elhagyott mindenki, igen tudom!
Azóta itt élek, vén remete módon!
De nem, többé nem akarok!
Hiányoznak már az engem ölelő karok!

Hiányzik a barátság, a szerelem érzése!
A kedves szavak, egy jó szó melegsége!
Kérlek ne hagyj itt... Félek a sötéttől.
Körül fog venni, elzár mindentől.

A magány egy szörnyeteg, egy csendes gyilkos.
Álruhát ölt, jónak tűnik most.
De ne várd meg amíg leveti álarcát
Fuss, fuss, ameddig a szemed lát!

Mutasd meg kérlek, mutasd a fényt!
Erről az átkozott helyről kivezető ösvényt.
Mutasd a fényt, adj útmutatást,
Én is vállalom a megpróbáltatást.

Köszönöm, hogy itt vagy nekem.
Barátom, megmentőm, immár testvérem.
Társam örömben, társam a bajban.
Vegyünk részt közösen, egy nagy kalandban!