Süvít a labda a hálóba varrva (Nagy Ádám ff)

Hangzavar volt, meleg és párás nyári idő... Ő ott állt a pályán, már a meccs vége volt. A barátnőm és én lementünk a pálya széléhez, hogy kapjunk pólót, de ez nem jött össze. Álltunk ott, szomorúan, elkeseredetten; hihetetlen, hogy 18 éves érett lányokból mit vált ki az, ha nem kapják meg, amit akarnak. Kisétáltunk a stadionból, elbúcsúztunk egymástól, majd elindultam a metró felé, de valakibe beleütköztem.
- Hé! - néztem az emberre, aki belém jött vállával. Egy fiú volt, sapka volt rajta, így arcát nem tudtam felismerni.
- Bocsi, nem igazán figyeltem. - mondotta halkan, hangja lágy volt és meleg.
- Semmi, én se... A meccsen filóztam, meg persze Nagy Ádámon... - nevettem fel, mire a srác feljebb tolta a sapkáját.
- Oh, szóval rajtam? - nézett le szemeimbe. Csak álltam ott, megdermedve és nem mertem megszólalni. A nyári szellő elkezdett fújni, ezzel arcomba nyomta szőke loboncomat. - Van macskád? - nevetett fel, gondolom a némaságomra utalt; hisz megszokott mondás „a cica vitte el a nyelved? „
- Nincsen... - morogtam az orrom alá, teljesen megszeppenve. - Viszont megvagyok rátok sértődve... - vigyorogtam.
- Miért is? - sóhajtott, majd egy vigyorral megajándékozott. Nem tudtam elhinni, hogy a Fradi egyik középpályása, nem utolsósorba a kedvencem, velem leállt trécselni.
- Nem kaptam pólót... - néztem rá, durcás ábrázattal. Ádi elkezdett kutakodni a sporttáskájában, majd előrántotta a bemelegítő pólóját.
- Tessék, itt van ez, remélem, megfelel. - nézett rám egy széles mosoly kíséretében. - Majd még találkozunk szöszi. - súgta a fülembe, majd visszavette a sapkáját és elment a másik irányba. Ott álltam teljes mértékben meglepetten, földbegyökerezett lábakkal a stadion előtt.