Isten veled, Hercegem! (Befejezett)

Isten veled, Hercegem!

Ez a történet megírta magát.
Nem szeretnék hosszú bevezetést, a mese magáért beszél, csak szeretnék köszönetet mondani egy barátnőmnek, aki bevezetett a Larry világába, akivel órákig fejtegetjük a fiúk ügyeit.
Ő olvasta először ezt a szösszenetet és ő javította ki a hibáimat, amiért nagyon hálás vagyok neki. Köszönöm, hogy vagy. :)
Nektek pedig, akik ide tévedtek, köszönöm, hogy itt vagytok és olvastok. Akár tetszett a mese, akár nem, kérlek hagyjatok nyomot. :)
Zsana

Meredten, talán pislogás nélkül bámultam a hatalmas TV-t a kanapén lévő fallal szemben, miközben egyfolytában azt kérdezgettem magamtól, miért nézem, miért kínzom magam ezzel? Miért nézek 2015-ös koncert videókat, mintha ez visszahozna bármit is a múltból a fájdalmon és az emlékeken kívül? Utálom magamat visszanézni a koncertfelvételeken, de úgy gondoltam, érte megéri. Érte bármi megérné, vagyis, az akkori önmagáért. A mostaniért már sokkal kevésbé.

Viszont az akkori Harry-ért az életem adtam volna vagy bármit, amit kérnek tőlem, csak hogy vele lehessek. Az összes akkoriban készült interjúnkat és koncertünket kívülről tudtam már, annyiszor néztem meg miatta. Harryért, aki képtelen volt rágó nélkül fellépni, aki idétlen ingekben állt színpadra, akinek a haja mindig kócosan állt, hiába álligatták a fodrászok majd' egy órán át. Öt perc után rázta meg a fejét és túrt bele a hajába, miután kiszállt a székből, és ezt a mozdulatot egy este kábé ezerszer is képes volt megtenni. A fiú, akinek a legszebb mosolya volt, a legszebb gödröcskéi és a legkifejezőbb tekintete, ami akkoriban mindig olyan huncutul csillogott. A srác, akit a színpadra teremtettek, aki viccelődött a rajongókkal, akitől szívek olvadtak el, akiért bugyik nedvesedtek... Nos, ez az utóbbi két dolog most is megtörténik körülötte, amit képtelen voltam ép ésszel felfogni. A rajongóink, vagy az ő jelen kori rajongói nem látták azt a Harryt, aki nem tudta végig énekelni a What makes You beautiful szólóját, mert nem tudott elég nagy levegőt venni hozzá, akinek remegett a kezében a mikrofon, aki akkor még csak szinte gyerek volt?! Akinek én jelentettem a biztonságot, az egész világot, hallgatott rám és annyira szeretett. Te jó ég, milyen tisztán tudott szeretni... éveken keresztül.

Ott voltam mellette, amikor felnőtt, konkrétan a nyilvánosság előtt lett az elveszett kisfiúból a világ egyik legjobb előadója, aki úgy mozgott a színpadon évek óta, mintha oda született volna. Harry egy jelenség volt. Akkoriban még egy szerethető, odaadó, imádnivaló teremtmény, aztán pedig egy polgárpukkasztó, a botrányokért élő sötét herceg, aki elvonulva a világtól az önmarcangolásba menekült, mert én akkor is tudtam, hogy nem boldog. De az ég szerelmére az ÉN hercegem, és ÉN voltam túl kevés ahhoz, hogy megvédjem, ami vele történt, az az én hibám is.

Hiába volt az a fura Freddie Mercury stílus, az a hatalmas kötelességtudat. Már nem volt önmaga többé. Tisztán látszott rajta, hogy már nincs kapcsolatban az életével. Már egy ideje nem volt. Nem tudom megmondani, pontosan mikor baszódott el körülötte minden, de megtörtént. Azóta a kokain volt a legjobb barátja, tette a dolgát, anélkül, hogy bármi tudatosság lett volna benne, és ezért részben csodáltam őt... Mert modellkedett, filmet forgatott és talán dolgozott egy albumon vagy talán nem, de ezt mind úgy tette, hogy nem volt teljesen tudatában a dolgoknak, és ezt már a Grammyn is bebizonyította, mindenki, aki valaha ismerte, tudta. Néztem a közvetítést és láttam, ahogy viselkedett. Pont úgy, ahogy elvárták tőle,és ő megtette, mert nem volt, aki megvédje. Mert nem voltam ott, hogy megvédjem és ez csak Liamnek köszönhető. Mondhatjuk, hogy köszönhető, ha akaratomon kívül alakult így?

Tulajdonképpen hálásnak kellene lennem neki azért, hogy észhez térített, amikor berontott ide, falhoz vágott és a képembe üvöltötte, hogy Mi a szart csinálsz Tomlinson?! Akkor már én sem pontosan tudtam mit csinálok. Harry már elindult lefelé a lejtőn, már kokózott, és nem tudtam megakadályozni, amiért természetesen magamat hibáztattam. Ezért csak ott voltam mellette és feltakarítottam utána a mocskot. Vagy a hányását, vagy a széttört üvegeket, a szétszórt ruhákat vagy bármit, amivel romba döntötte a közös otthonunkat. Amikor Liam rám tört, már tényleg csak együtt laktunk, már szinte fél éve hozzám sem ért, mert képtelen volt. Rendes erekciót sem tudott produkálni, próbálkozott, mert sűrűn pörgött túl az alkoholtól és a drogtól, de sosem sikerült. Vagy én koptattam le, de olyan is volt, amikor túl gyenge voltam hozzá, akkor egyszerűen nem ment neki, mintha elszállt volna a libidója. Mondjuk annyi cuccal a szervezetében ez nem volt túl meglepő.
Aznap este összepakoltam és még mielőtt hazaért, elmentem egy szállodába. Három napig nem keresett. Egyáltalán sehogy, egy rohadt üzenetet se küldött, hogy hol vagyok, merre járok. A harmadik este, amit a szállodában töltöttem, kiszivárgott egy kép a buliról, ami a lakásunkban volt. Harry sosem bulizott otthon, mert annyira tudott magáról, hogy ne otthon kokainozzon vagy részegedjen le, akkoriban „még csak" a fehér por rabja volt, aztán már valószínűleg Isten se tudja...