2003, Szeptember 1, Hétfő
Mély lélegzetet vettem. Magamba szippantottam a madárcsiripelést, a szellő zúgását, a múló nyár utolsó hangjait. Tompán, távolról hallottam ahogy a diákok üdvözlik egymást a nyárszünet után, és tudtam hogy nekem idén senki nem fog köszönni.
Kifújtam a levegőt. Befordultam a sarkon. A hangok azonnal felélesedtek, és minden irányból kiabálás és a tanárok rendcsinálásra tett sikertelen kisérleteinek hangjai ömlöttek az agyamba. Céltudatosnak szánt mozdulatokkal elindultam a nagy téglaépület felé, és még így is csak 4 emberbe ütköztem bele, ami tavalyhoz képest elég nagy siker.
Már csak 12 lépcsőfok (meg felmenni az 1-re) és a nap első felét sikeresnek könyvelhetem el.
"Te itt?"
A vér is megfagyott az ereiben. A jól ismert hang a hátam mögülről hallatszott. Hátra se néztem, és már indultam is tovább, de túl késő volt. Egy világosbarna hajtincs libbent el a szemem előtt, és Dóra máris előttem termett.
"Azt hittem megbuktál vagy két tantárgyból."
A lépcsőt bámultam, mire elhúzta a száját.
"Nem csodálom hogy a kis barátaid nélkül egy szót se mersz szólni. Tipikus viselkedés a te fajtádtól. Addig vagyok olyan nagyszájúak amíg ti vagytok a többen. Na de idén...!"
A beszédét félbeszakította valami, pontosabban valakik. A magassarkak kocogása a kőlépcsőn olyan volt mint egy valóságos sorozatlövés. Egy legalább 10 fős lánycsapat csörtettet el mellettem, magukba karolva Dórát. Hallottam a visitozásukat amikor elhaladtak mellettem, de már nem érdekelt, hiszen megmenekültem.
Valósággal felsprinteltem az emeletre, és lefékeztem az osztályterem előtt. Kihúztam magam.
Legalább ennél rosszabb nem lehet - gondoltam ahogy beléptem az ajtón. Ahogy a cipőm sarka átlépte a küszöböt, azonnal tudtam hogy tévedtem.
Ennél már csak rosszabb lesz.
Az ételt (?), és sminket (??) dobáló osztálytársaimat kerülhetve eljutottam a leghátsó padba. Ledobtam a táskám a pad mellé, és elővettem a rajzfüzetem, hogy úgy tűnjön mintha csinálnék valamit. Bámultam a mellettem lévő üres padot. Hiányoznak a barátaim, és tudom hogy semmit nem tehetek ez ellen. Talán jobb is így. Mindig csak bajba keveredtünk... bajba kevertem őket. Biztos jó nekik az új, fényes magánsuliukban, csak éppenséggel engem kellet itthagyniuk összezárva egy rakás sültbolondal, akik vagy fizikusnak, vagy szépségkirálynőnek képzelik magukat.
Lehet hogy nem kellet volna erre gondolnom, mert ebben a pillanatban meghallotam a lánycsapat eszméletlen sikongatását a folyosón. Egy magassarkús láb berugta az ajtót (nem is tudom ez hogy lehetséges), és teljes pompájában megjelent Ligeti Kata, a lányhorda vezetője. Olyan volt mintha egyenesen valamelyik tinilap borítójából lépett volna ki. Minta csak egy kiegészítőként, csuklójánál fogva maga után húzta Dórát, aki olyan képet vágott minta nem 100, hanem 99% -ot kapott volna a matek dolgozatára. Tekintete végigsiklott a termen, és vagy képzelődtem, vagy nézése tényleg elidőzött rajtam.
Összehúztam magam, és próbáltam élethűbben tettetni hogy rajzolok. De alig hogy az összes lány betipegett az ajtón, egy másik, túl jól ismert hang hallatszott.
Mindenki foglaljon helyet. Most! - Az osztályfőnöknek kiabálnia kellet hogy mindenki meghallja.
Pár percbe beletelt, de végül mindenki leült, és többé-kevésbé elcsendesesett.
Nagyon próbáltam nem elaludni miközben beszélt, de mire befejezte a teremben megint totálkáosz uralkodott.
A csengő megszólalt, és az osztályfőnök felsóhajtott. Első nap, ezért ma már csak egy órátok lesz. Menjetek le a tesiterembe! - Vetette oda futtában, hogy megelőzze a folyosóra kiáramló embertömeget.
Megvártam hogy már csak néhányan maradjanak a teremben, majd kisétáltam a szekrényemhez. Nem kis meglepetésemre az ajtóba egy üzenet volt gyűrve. Egyszerű kis papírgalacsin volt, melyen ez ált:
"Eljössz velem a bálba?"
Na jó, ez csak valami vicc lehet. Eltekintve attól hogy senki sem kérne fel, nincs iskolai bálunk. Sóhajtottam. Arra számítottam hogy valaki örök szerelmet esküszik nekem, erre mit kapok? Egy névtelen meghívót egy nemlétező rendezvényre. Remek. Elraktam a papírt a táskámba, és elindultam a tesiterembe.
Rekordsebességgel átöltöztem, kikerültem a lányok csoportját akik ultrahangon kezdtek visítozni minden alkalommal amikor valaki elhaladt mellettük, és leültem egy padra.
A tesitanár megfújta a sípját, és kinevezte a csapatkapitányokat. Természetesen Dóra volt az egyik (hiszen őt a legtöbb tanár kedveli), és Marci a másik, akiről csak annyit kell tudni, hogy egyszer negyedikben megevett egy csomag zsírkrétát a rajztanár orra előtt. Tovább ültem a padon, és révedtem a semmibe hátha ezzel megszünne az összes problémám. Nem szüntek meg, viszont az emberek mellettem vészesen fogytak, amíg végül csak én is Kristóf maradtunk. Most mondanék valami érdekeset Kristófról, de sajnos ez alatt a három év alatt egyszer sem szólt hozzám (se én hozzá).
Felnéztem. Megpróbáltam a lehető legunottabb arcot vágni, és úgy néztem Dórára, aki ugyanannyi lelkesedéssel nézett vissza rám. Y/n, gyere! - sóhajtott.
