Egy katona orvos megkönnyebbülése

163 15 11
                                    

Nem tudom mit mondhatnék. A döntése épp annyira lepett meg, mint amennyire dühít is. Talán, ha máshogy cselekszem, mást mondok... Akkor lehet nem így alakult volna. Legjobb tudomásunk szerint életüket vesztették, mindketten. Viszont én nem tudok ebbe belenyugodni, ismerem őket annyira, hogy tisztában legyek vele, ennél több kell ahhoz, hogy végső nyugalomra térjenek. Az a feltételezésem, hogy egy nyugodtabb országban bújhatnak meg, tán Európában. Onnan nyugodtan, kényelmesen hátra dőlve figyelhetik meg Anglia változását. Nem tagadom, hogy nagy befolyást gyakoroltak az emberekre, társadalmi osztálytól függetlenül. Én sem vagyok különb, de mégis kilógom kicsit a sorból; ugyanis számomra olyan volt, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot abban a pillanatban. Felkészültem rá mi fog várni, de nem gondoltam, hogy ennyire meg fog viselni. Visszavontam lánykérésem, az elkövetkezendő időben ki sem mozdultam lakásomból. Borzalmas férfinak érzem magam, de úgy éreztem jobb lesz így szegény hölgynek. Egyszerűen... eltűnt a korábbi varázs. Mintha eddig egy buborékban éltem volna, ami most kipukkadt, s megláttam ezt a borzalmas, s kegyetlen világot, melytől iszonyodom. Mindig megtudom lepni magam. Hisz orvos vagyok, szolgáltam is korábban, mint katonaorvos. Ez azt követeli, hogy rengeteg borzalmat láttam már, mégis ilyen apróságok rettentenek el leginkább. Mary Morstan, csodálatos, kedves, gyönyörű hölgy; én mégsem adhattam meg neki végül amire vágyott. Sajnálom őt amiért ezt tettem vele, de nem akartam egy olyan házasságot kötni vele, ami már csak "jóindulatból" valósult volna meg. Bűntudatot viszont nem érzek; lehet ez kicsit érzéketlenül hangzik, viszont szerintem most mindkettőnket ugyanaz a fájdalom mardos, így nem csak neki kell szenvednie... Azt szokás mondani, egy embernél a fizikai sérelem, mit sem ér a lelkivel szemben. Ezt orvosként tisztán állíthatom, hiszen egy fizikai sérülést meg lehet gyógyítani, de egy lelki... az örökre nyomot hagy. Ha folytatom, csak jobban szenvedett volna később; így megadtam neki a lehetőséget a tovább lépésre, a boldogságra. -mit értesüléseim szerint meg is talált, egy kedves fiatalember társaságában- Bizonyos nézőpontból, tettem árulásnak számíthat, de biztosíthatok mindenkit, hogy nem nagyobb, mint Sherlock-é felém. Azt hittem ezidáig, hogy kapcsolatunk valami különlegesebb, nem csak valami olyan amit szimplán félre lehet dobni. A riválisát, vagy inkább ellenségét, Anglia ellenségét; inkább őt választotta. Tán butaságnak hangzik, de tudni akarom az okát. Ezen gondolat okán el is határoztam magam, hogy fel fogom keresni őt, kerüljön bármibe is, vagy épp bármennyi időbe. Tervemről nem szóltam senkinek sem, még Miss Hudson-nek sem, nem szerettem volna, hogy esetleg aggódjon. Sherlock halálhíre így is megrendítette, lehet tagadta, de nagyon is a szívéhez nőtt. Emellett értem is borzasztóan aggódott, melyen nem segített az, hogy elhagytam Mary-t.
Egy év telt el az eset óta, ezalatt igyekeztem annyit dolgozni amennyit egészségi állapotom engedett, közben minél többet spórolni. Nagy szerencsémre sikerült megegyeznem Miss Hudson-nel a lakással kapcsolatban, így továbbra is csak a saját részemet kellett fizetnem, melyért nem is lehetnék hálásabb. Várakozásom, s utazásom ideje alatt, a naplóm alapján könyveket kezdtem írni, s kiadni, mely Sherlock Holmes legnagyobb ügyeit foglalja magába. Természetesen saját szemszögemből fogalmazok meg benne mindent, máshogy nem is tehetném. Utólag hiába ismerem Sherlock gondolatmenetét amivel megoldotta ügyeit. Igazán, sose fogok bele látni a fejébe, nem fogom tudni mit is gondol. Bár úgy gondolom minden embernek van egy olyan része, melyet senki sem érthet meg, még talán maga az illető sem. Ha róla van szó... Olyan volt, mint egy igazán jól bezárt, s elrejtett széf. Hiába van ott az ember arcmimikája, légzése, hanglejtése, apró mozdulatai, s sorolhatnám még; rengeteget elárulhatnak róla, de sokaknál ez nem elég. Ő is ilyen volt. Netán én voltam az a személy aki legjobban kiismerte őt, de mégis oly messze állhattam a valóságtól... Úgy hiszem ez is egy olyan tényező, ami miatt most éppen utamon vagyok. Sikeresen kiadtam már két könyvem, mire eljutottam Svájcba; ekkor már három évvel később jártunk az incidenshez képest. Öt országon és két könyvön vagyok túl, miközben szorgosan írom harmadik kötetem. Svájcba érkezésem napján betévedtem egy bárba, csak, mint az összes eddigi országban. Egy itallal indítottam meg keresésemet, emellett ez az egyik legpotenciálisabb hely, az esetleges információk gyűjtésére. Az évek során sokat tanulhattam Holmes-tól, így sokkal könnyebb dolgom volt. Rengeteg módszert, s praktikát tanulhattam el tőle. A bárpultnál foglaltam helyet, ahol kértem is egy pohár wiskeyt, csak utána kezdtem kérdezősködni kiszolgálómtól. Persze igyekeztem nem túl rámenős lenni, az közel sem segítene előbbre. Adtam egy kisebb személyleírást is eltűnt barátomról, mire legnagyobb döbbenetemre azt felelte, hogy éppen mögöttem áll. Csak lassan mertem megfordulni, de azonnal felismertem azokat a kék szemeket, melyek legmélyebb titkaimat is egy pillanat alatt megtudják fejteni. Viselt ruhái átlagosak voltak, mégis patyolat tiszták, szépen vasaltak; haja ápolt, copfba összefogva, merőben hosszabb, mint mikor utoljára láttam; arcán már pelyhezett a borosta. Alaposan végignéztem, még zakója és inge alól kivillanó karóráján is megnéztem, hogy helyes e az idő. Netán kicsit túl sok időt is töltöttem ennek az embernek a társaságában. Végül ő törte meg a kettőnk közt beállt, lassan kínosnak tűnő csendet.
-Nem számítottam magára, John. -ezt követően mellettem foglalt helyet, s magának is kért egy az enyémmel megegyező italt- Sosem említette, hogy érdeklődik Svájc iránt. -kortyolt egyet a pohárból, de válasz híján felém fordult- Engem keresett, nem? Akkor mondjon végre valamit. -hirtelen hév vezérelve meglendítettem öklömet, mely volt társamat teljesen váratlanul ért, így kivédeni sem tudta, s végül hangos puffanással ért földet, melyre mindenre további ott tartózkodó személy felénk fordult. A pultos tekintete is egyből megváltozott, amit megértek, senki nem szereti, ha esetleges verekedés vagy bármilyen balhé alakul ki a bárjában, ez ronthat a hírnevén.- Nem mondom azt, hogy nem érdemeltem meg, de máshogy is köszönthetnél ennyi idő után...
-Csak egy kérdést teszek föl... Miért döntöttél így? -láttam rajta, hogy elgondolkozik, bizonyára kereste a megfelelő választ. Vagy legalábbis egy olyant, amivel kevésbé sért meg. Tisztában van vele, hogy engem az érzelmeim irányítanak vele ellentétben, legyen szó szomorúságról, vagy éppen dühről.
-Liam a barátom, nem hagyhattam, hogy azt tegye amire készült.
-Azt hittem én is az vagyok, meg a társad, avagy a lakótársad. Viszont egy pillanatig sem inogtál meg, csakis őt láttad lelki szemeid előtt. Tán azt gondoltad nekem is így lenne a legjobb? Úgy, mint mikor lelőtted Milverton-t? Vagy engem még csak számításba sem vettél? -leszálltam a székről, s féltérdre ereszkedtem barátom előtt- Nem vagyok dühös, csupán szomorú, s csalódott.
-A jobb horgod nem erről árulkodott... -körbe pillantott, majd csak szemeimbe nézett- Beszéljük meg ezt máshol, négyszemközt. -egyetértettem vele, bár engem tán kevésbé érdekelt a többi személy, hisz mégis egy német anyanyelvű országban voltunk, ezen a helyen pedig még annyi esélye sem volt annak, hogy akár egy maroknyian is tudjanak angolul. Felsegítettem Sherlockot, meghúztuk poharunkat, fizettünk, majd az ő vezetésével indultunk meg a városba. Egész út alatt nem szóltunk egy szót sem egymáshoz. Még a másik fél tekintetét is kerültük. Egy kisebb apartmanhoz értünk. Bizonyára itt szállt meg mióta Svájcba érkezett. Nem tűnt túl drágának, de nem is volt túl lepukkadt. Hasonló állapotban és árban lehet, mint Londoni lakásunk, Miss Hudson-nél. Bent pár folyosón átsétálva egy ajtóhoz érkeztünk, melyet kinyitott előttem. Mielőtt beléptem volna, egy pillanatra elfogott az enyhe szédülés; egyből kiszúrtam a szőke hajkoronát, s a hozzá tartozó vörös szempárt -melytől még a hideg is végigszaladt gerincemen-, ahogy a kanapén ülve egy csészével a kezében néz felénk. Kezem ökölbe szorult, éreztem ahogy elönt a düh ismételten. Ahogy korábban már sokszor, talán most kocsit erősebb volt ez a negatív érzés.- Oh... Elfelejtettem, hogy még itthon leszel. Nem vettem számításba, hogy ilyen hamar vissza fogunk érni. Ez így... Eléggé kínos. -igyekezett szabadkozni Sherlock, de nekem nem volt erre szükségem. Visszább léptem, majd hátat fordítottam nekik.
-Továbbá nincs szükségem válaszra, már megkaptam. Rövid, s lényegre törő volt.
-John, ne vonj le elhamarkodott következtetéseket. -éreztem ahogy meleg kezét vállamra helyezi- Ha már idáig eljöttél, legalább beszéljük meg. Bár nem teljesen értem miért vagy itt. Otthon kellene lenned a feleségeddel, közben pedig adhatnád ki további könyveidet. Még én is beszereztem őket, szeretem a te szemszögedből is jobban átlátni azokat az ügyeket. Hisz teljesen máshogy gondolkodsz hozzám képest. Bár olykor-olykor beleférne egy kis kegyes hazugság, nem volnék ilyen rossz ember.
-Nincs feleségem, nem házasodtam meg. -légzésén hallható volt, hogy meglepődött- Megszakítottam vele a kapcsolatomat a "távozásod" után. -feljebb emeltem bal kezem, melyen található volt egy arany karikagyűrű- Emiatt gondoltad, igaz? Még téged is be lehet csapni. -levette ujjamról a gyűrűt, s jobban megvizsgálta.
-Ez a dátum... -csak bólintottam.
-Számomra ez leginkább egy béklyó, amit te akasztottál rám. S, ha jobban megfigyeled, maga a gyűrű sem átlagos. Nem volt egyszerű dolog hozzáférnem.
-Mit mondhatnék?
-Semmit, nem kell mondanod semmit. Vissza megyek Londonba, te pedig éld hátralevő életed itt, vele. -visszavettem a gyűrűt, majd a következő pillanatban most Sherlock keze lendült, s én kaptam az ütést. Sajgó arcomat fogtam, de álltam közben a tekintetét.
-John! Liam-nek szüksége volt egy barátra akkor, nagyobb, mint neked. Akkor mellé álltam. A testvére szava sem ért semmit már abban a helyzetben, csak én tehettem bármit is. Neked viszont ott volt a jövendőbeli feleséged, te meg lettél volna nélkülem is. Így kellett volna lennie. Mindent végiggondoltam, mindent számításba vettem. Te mégis máshogy döntöttél, máshogy léptél, mint ahogy a forgatókönyv azt előírta. Miért nem tudtad a nyugodt és boldog életet választani?
-Mert ez csak akkor lehetséges, ha te is szerepelsz benne... -hátrált tőlem pár lépést.
-Te...? -válasz helyett biccentettem, majd ismét hátat fordítottam neki, s elindultam kifele. Mikor kiléptem az ajtón, azonnal kitört belőlem minden, ami a három év alatt felgyülemlett. Látásom elhomályosult a könnyektől, melyeknek utat engedtem. Lehet annyiban kellett volna hagynom, nem kellett volna keresnem. Sajnos túl későn jöttem erre rá. Naiv és meggondolatlan voltam. Elmosolyodtam azon mennyire szánalmas helyzetbe hoztam magam. Az elmúlt három évem, el lett vesztegetve. Ezt... lehet kihagyom majd a könyveimből. Tökéletes, befejezése lesz Sherlock Holmes, végső áldozata Anglia, sőt, Nagy-Britannia megmentéséért. Lépteket hallottam bentről, melyek egyre csak közeledtek, pár másodperccel később kivágódott mögöttem az ajtó. Nem mertem megfordulni, tudtam, hogy jelenleg nem lennék képes a szemébe nézni- Miért nem mondtad el?
-Lett volna bármi értelme...? -éreztem ahogy elcsuklik a hangom. Szembe fordított magával, de továbbra se néztem fel. Közelebb húzott magához, majd gyengéden átölelt. Nem utasítottam el, vállába fúrtam arcomat, s próbáltam megnyugodni.- Sajnálom, hogy így alakult. Nem gondoltam, hogy ez ilyen hatással lesz rád. Úgy gondoltam mindent tudok rólad, hogy egy nyitott könyv vagy csak számomra. Te voltál így a végső rejtélyem, melyet nélküled nem tudtam volna megoldani sem. -enyhén ingattam fejem- Viszont nem tehetek semmit már. Olyan döntéseket hoztam, amiket nem tudok megváltoztatni.
-Nem kell szabadkoznod, értelmetlen. -megtöröltem szemeim, majd egy kisebb mosollyal arcomon néztem fel rá- Így alakult, ami csakis az én hibám lehet. Haza megyek, s folytatjuk mindketten az életünk ahogy eddig. Ahogy mondtad, egy barátnak szüksége van rád, cserébe megígérem, hogy összeszedem magam és talpra állok. Én ennyit tehetek. -elléptem tőle, mosolyomból továbbra sem engedtem. Nem volt teljesen őszinte, de így mégis kellemesebb elválni.
-John... -mielőtt folytathatta volna, szavába vágtam.
-Örültem a találkozásnak, Mr. Holmes. -megemeltem kicsit kalapom, majd elindultam mielőtt bármit is mondhatott volna.
Nem vagyok boldog, de megkönnyebbültem. A lelkem megszabadult egy olyan tehertől, amely valószínűleg életem végéig kísért volna. Így már tovább fogok tudni lépni. Megszabadultam béklyómtól, érzéseimtől; s közben tudom, az általam nagyra becsült, tisztelt, kedvelt ember is életben van, ki várja legújabb könyvem.
Úgy érzem ez neki is szükséges volt, hogy tisztázzuk, s mindketten nyugodtan folytathassuk utunkat...

Egy katonaorvos megkönnyebbüléseWhere stories live. Discover now