Ne Ess Belém!

1. fejezet

Louis

- Kérem, mutatkozzon be - kérte a köpcös igazgató negédesen, miközben kezében egy tollal játszott. Tudom, hogy leszarja, hogy ki vagyok, csak az apám pénze érdekli, amit majd minden hónapban megkap. Remélem annak egy részét az irodája felújítására költi, mert a halvány narancssárga falról már kezd lepattogni a festék, illetve ha jól látom, penészedni is elkezdett. A bútorok pedig elavultak, talán még a '80as évekből maradtak meg. Polcain pedig diákok képei szerepelnek, általában valami érmet vagy oklevelet tartva, bájos. Vajon ha megnyerek neki pár versenyt, én is felkerülök a ,,büszkeségeink" polcra?

- Louis William Tomlinson vagyok - mutatkoztam be unott hangon, majd illedelmesen felé nyújtottam a jobb kezemet, hogy férfiasan kezet rázzunk. Mr. Tomlinson azt tanította, hogy egy embert már maga a kézfogásából meg tudunk ismerni. Az igazgatóé gyenge volt, ami utal arra, hogy nem valami szigorú és tekintélyes intézményvezető, illetve, hogy már nem mai kakas, bár az utóbbit már a ráncokkal teli arcáról és az őszbe vegyült hajából is meg lehet állapítani.

- Azt tudom, fiacskám - nevetett fel erőltetetten. - Mesélj magadról, miért választottad ezt az iskolát? - kérte. Gondolom itt most azt várja el, hogy az egekig magasztaljam az intézményt, azonban én nem vagyok az a nyalizós fajta.

- Nézze, Mr. Graham, én nem akartam iskolába járni, azonban a pszichológusom azt javasolta az Mr. Tomlinsonnak, hogy szocializálódjak. Én hiába ellenkeztem, és akartam magántanuló lenni erre az utolsó évre, vagy levelező úton leérettségezni, tiltakozásom annyit ért, mint halottnak a csók - sóhajtottam fel színpadiasan. - De ne aggódjon, Mr. Graham, nem leszek problémás gyerek, úgy meghúzódom, mint a pók a sarokban - mutattam a jobb felső sarokban, ahol tényleg volt egy nyolclábú. - Ha most megbocsát, nekem most haza kell mennem, mert már így is halomszámra áll az asztalomon a munka, amit Mr. Tomlinson rám bízott. Örülök a találkozásnak - álltam fel az asztaltól, hogy otthagyjam az igazgatót, úgyis sokat fogunk még bájologni egymással, minek fecséreljek el erre több időt, mikor fontosabb dolgom is van?

Mr. Graham csak leesett állal nézte, ahogy elhagytam az irodáját. Szegény férfi nem érti, hogy a földön véges az időnk, ezért ki kell használni minden momentumot, hogy valami hasznosat csináljunk, nem pedig elpazarolni azt holmi trécseléssel. Elég nekem egy órát minden héten arra szánni, hogy a pszichológusommal találkozzak, hogy kiteregessem a nemlétező szennyesemet.

Az iskola előtt már várt Kevin, a sofőröm és egyben testőröm, aki mindenhová elkísér. Eleinte ez felettébb zavaró volt, de egy idő után elkezdtünk beszélgetni, és ma már mondhatni barátok vagyunk, vagy valami olyasmi.

- Nagyon gyorsan végzett, fiatalúr - mondta, miközben kinyitotta nekem az autónak a hátsó ajtaját.

- Mr. Tomlinson akarata teljesült, beiratkoztam, és ez a lényeg - vontam meg a vállamat, majd beültem a kocsiba. - Haza, ha kérhetem.

- Tudom, fiatalúr - bólintott Kevin. - Remélem, egyszer majd máshova is elviszem a pszichológusa, az otthona, a cég és az iskolán kívül! - Erre nem feleltem, csak bekapcsoltam a zene lejátszót, és a hátsó részt betöltötte a Moonlight Sonata Beethoventől. Szerettem ezt a melódiát, régebben édesanyám sokat dúdolta ezt főzés közben, miközben én az étkező asztalnál a házi feladatot csináltam, vagy éppen olvastam.

Vagy nyolcszor hallgattam újra ezt a zeneművet, míg a hatalmas Tomlinson rezidenciához érkeztünk. Ez a ház London mellett foglalt helyet, távol a nyüzsgéstől, de mégis viszonylag közel - egy órás autóútra -, ha be akarnék menni ügyeket intézni a vállalathoz. Szerencsére én csak egy kisebb részleget kaptam Mr. Tomlinsontól, így nem kell bemennem minden nap, elég egy héten egyszer a szokásos pofa vizitre. Mellesleg én bízom az embereimben, és ők is bennem, ha pedig esetleg kérdésük lenne, akkor ott van az e-mail, amin elérhetnek engem a nap tizennyolc órájában.