Szeretném, ha szeretnél

1. fejezet: Váratlan vendég

Alan szemszöge

Egy elég fárasztó nap után minek örülne jobban az ember mintsem annak, hogy lefeküdjön aludni... Hát igen, ez nálam sincs másképpen, csak éppen akárhogy forgolódok az ágyban, sehogy sem tudok elaludni, ami elég bosszantó. Izgulok a holnapi nap miatt, ugyanis holnap kezdődik az új tanév, és végre láthatom azt, akiért odáig meg vissza vagyok, az osztálytársamat, Davidet. (Egyébként rohadtul nincs kedvem suliba menni, bár ki az akinek lenne egy olyan nap után, amikor este 10-kor érsz haza... Na ugye, hogy senkinek.) Ohh, elnézést még be sem mutatkoztam, Alan Prince vagyok, 17 éves, és... meleg. Igen, és szerelmes egy teljesen heteró fiúba. Annyi barátnője volt már, majd pont én tetszenék neki, mi? Ugyan már. Ráadásul az iskola egyik legmenőbb alakja, aki után epedeznek a lányok. Na szóval, holnap fogom őt látni, és ez izgalommal tölt el, mert igazából mindig reménykedek, hátha mégis lesz valami, mindig próbálok jól kinézni, hátha felkeltem az érdeklődését. (Persze tudom, most sokan jöttök azzal a kérdéssel, hogy miért nem lehet békén hagyni egy heteró fiút, ha egyszer nem meleg, de nem érdekel, mert nem nyomulok meg semmi, egyszerűen csak feltűnni próbálok, de nyilván hiába.) Egyébként magasabb nálam vagy egy fél fejjel, szépen kidolgozott a teste, nem egy izomagy, de azért látszik, hogy ad magára. Rövid, barna haja, és kék szeme van, amikben igencsak el lehet veszni. Fél évvel idősebb tőlem. Eddigi 2 év alatt alig beszéltünk, viszont akkor is nagyon kedves volt, de mivel eléggé csendes vagyok, illetve nem valami érdekes társaság, így aztán gondolom nem erőlteti ezt a „beszélgessünk Alannel és töltsünk időt vele" dolgot. Illetve azért is várom már a holnapot, mert végre 1 hónap után újra találkozok Emmával, aki az egyetlen és legjobb barátom. Nagyon jó fej, sokat szoktunk viccelődni, csipkelődni, illetve a közösen eltöltött idő is mindig jól telik el. Ráadásul van kivel kibeszélni a pasikat. Igen, ő tudja, hogy meleg vagyok, sőt, a családom is tud róla. Hál' Istennek nagyon jól fogadták, ráadásul az osztály is tudja, és senki nem bánt emiatt, szóval nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Úgyhogy emiatt az izgatottság miatt nem tudok aludni, ami azért gáz, mert most múlt éjfél, és hajnali 5-kor kéne felkelni...

***

Az ébresztőm csörgésére riadok fel, ami hát nem éppen esik a legjobban, tekintve hogy alig aludtam kb. 3 óránál többet. Miután kimásztam az ágyból, elintézem gyorsan a szokásos reggeli rutinomat, ami zuhanyzás, illetve gyors fogmosás, aztán pedig a szekrény előtt szerencsétlenkedek, mert gőzöm nincs mit vegyek fel. Végül aztán megállapodok egy egyszerű fehér ing és fekete farmer mellett. Mivel még jó idő van, ezért pulcsi nem kell, nem fogok így fázni. Kimegyek a konyhába főzni egy kávét, mert eléggé kómás vagyok még. Éppen iszom a kávém, amikor csengetnek. (Ja igen, egyedül élek itt New Yorkban, mert megmondtam anyáéknak, hogy szeretnék már külön lakást. Tudom furán hangzik, de nekem így jó. Annyi volt a kikötésük, hogy amíg nagykorú nem leszek, muszáj vagyok bizonyos dolgokról szólni nekik.) Felnézek az órára, és még csak fél 7-et mutat. Kicsit megilletődötten sétálok az ajtóhoz, és amikor kinyitom majdnem kiesik a szemem a helyéről, az állam meg a padlót súrolja, a szívem a torkomban dobog hirtelen, és még levegőt is elfelejtek venni... Ugyanis aki velem szemben áll, az nem más, mint... Jason Hammond.

***

Miután magamhoz tértem a kisebb sokkból, megszólaltam:

-Szi-szia Ja-Jason, te mégis mit...mit keresel itt? És honnan tudod hogy hol lakom?

- Oh, Alan, lám-lám, úgy látszik felismertél aranyom, ez igen. Tudod, amikor kirúgtak, nem akartam elhinni, hogy többet már nem szekálhatlak. Tudod én nem viselem a buzikat a környezetemben. És te ráadásul egyébként is egy védtelen kis féreg vagy, akit el lehet taposni. Roppant dühös voltam, hogy miattad kellett iskolát váltanom te kis szarházi! Te tehettél róla, mert járt a mocskos pofád! „Jaaj, tanárnő, Jason így Jason úgy...". Aztán, miután ezek a dolgok kiderültek, anyámék jól elvertek, mert „nem így neveltek". Én akkor döntöttem úgy, hogy otthagyom őket a francba, és elköltözök. Utána a célom az lett, hogy megbosszuljam ezt, szóval most végre itt vagyok, és megtehetem azt amire vágytam idáig... Tönkretenni téged, te kis szarházi. Csak gondoltam figyelmeztetlek, hogy készülj fel Alan, nem úszod meg. Nagy szarban vagy, remélem tudod. Most pedig, szép napot Alan, hamarosan találkozunk!

Ésezzel fogta magát, és elment. Én meg teljesen lefagyva és megdermedve álltamott már ki tudja mióta. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy patakbanfolynak a könnyeim és reszketek. Becsaptam az ajtót, leroskadtam elé, és csaksírtam és sírtam. Mivel érdemeltem ezt ki? Mit tettem, hogy még mindig nem hagybékén? Mit akar tőlem ennyi idő után? Mit akar tőlem egyáltalán?