Echo (Bucky ff)

1.

A félhomályban ücsörögtem egy olyan szobában, amiben nem volt más csak egy asztal és kétszék, velem szemben pedig egy óriási tükör, aminek a másik oldalán a Bosszúállók rólam tárgyaltak. Nem kellett volna, nem tudhattam volna, de mégis hallottam minden szavukat. Már évtizedek óta ez az átok vagy talán áldás kísért. Shuri kifejlesztett egy hallókészüléket, ami tompítja a hangokat olyannyira, hogy a hallásom megfeleljen az átlag emberekével, azonban szerettem volna hallani az odaát lévőket.

- Amali M. Becker, wakandai állampolgár. - mondta egy komor férfihang.

- Biztos ez? - hangzott fel Rogers kapitány hangja.

- Mikor segítettem neki Fehér Farkasnak szólított. - hallottam meg végül a számomra jól ismert kellemes hangot.

*

Minden úgy kétórával ezelőtt kezdődött. Shurival egy hete érkeztünk New Yorkba egy hónappal az után, hogy T'Challa itt nyitotta meg Wakanda legújabb jótékonysági központját. A központ több részre osztható fel és én ebben a nagy szervezettben mindössze annyit teszek, hogy a fiatal tudásra éhes gyermekeknek mesélek a történelmünkről, az enyémről, az övékről, a világéról. Úgy két éve mikor Shuri rám talált az akkori életem megszűnt létezni, de az emlékeimet nem tagadtam meg mert azok tettek azzá, ami most vagyok így büszkén meséltem a múltamról. A gyerekek mindig élvezettel hallgatták a történeteket a hős katonákról, akik megvédték a világot ahogy azon a napon is. Épp a Fehér Farkas, James Buchanan Barnes II. világháborús hős kiszabadításáról meséltem a fiataloknak mikor betoppant Shuri és megzavart minket.

- Amali szükségem van a segítségedre, jönnél egy kicsit? - elnézést kértem a gyerekektől, majd követtem Shurit a folyosóra - A bátyám elhozott nekem néhány dolgot Wakandából, de neki nincs ideje ide jönni, nekem pedig nincs időm elmenni a konzulátusra.

- Nem megyek. - közöltem és már fordultam volna vissza a teremhez.

- Kérlek nem hagyhatom itt a helyem most nagy szükség van rám. Kérlek Amali. - könyörgött hatalmas szemekkel jól tudta, hogy így képtelen leszek nemet mondani neki.

- Rendben, hová menjek?

- Már átküldtem a címet, köszi még egyszer na csáó. - azzal el is rohant, valamiért olyan érzésem volt, hogy engem megint rászedtek.

- Csúcs.

Egy órával később már Shuri táskájával a hátamon baseball sapkával a fejemen a telefonomba merülve siettem át New York utcáin. Sohasem szerettem bámészkodni mikor kint jártam ez nem az a világ volt, amibe beleszülettem elveszettnek éreztem magam. Miközben Shurinak próbáltam leírni, hogy meg van a csomagja, a tömeg félelmetes sikolyok közepette széledt szét. Döbbenten néztem körbe, robotok voltak mindenhol és fegyverekkel masíroztak be egy épületbe. Nem rémültem meg láttam már rosszabbat is. Segíteni akartam, de nem akartam bajt a fejemre sem a barátaiméra. Szerencsére a Bosszúállók hamar kiértek a helyszínre így nem kellett közbeavatkoznom. Mehettem volna, nem volt muszáj ott várakoznom, figyelmen kívül hagyhattam volna, visszagondolva jobb is lett volna, ha figyelmen kívül hagyom és visszamegyek a központba. De nem ez történt, ott maradtam és néztem ahogy a Bosszúállók megküzdenek a fémsereggel még a hallókészülékemet is visszább állítottam, hogy halljam őket. Ott volt Bucky és Rogers kapitány is, többször is láttam már őket a hírekben, de személyesen már oly régen találkoztunk. Mikor Vasember kilőtt a fegyverével egy robotot az darabjaira robbant és az egyik része felém száguldott. Az utolsó pillanatban, mikor már készültem a kivédésére egy férfi elém állt és fém karjával elkapta a szerkezetet.

- Jól vagy? - fordult hátra, amint meglátott szemei kikerekedtek. Számíthattam volna ilyen reakcióra, hisz mikor utoljára láttuk egymást a haláltorkában álltam. Óvatosan meredten bólintottam, remélhetőleg csak véletlennek tekinti a hasonlóságot. Bucky amint magához tért a csodálkozásból ment vissza a küzdőtérre. Hirtelen sikolyokat hallottam az épületből, visszhangzott, valakik valószínűleg a mosdóban rejtőzködtek el és most rájuk találtak.