Mondd ki a nevem

Kedves Olvasóim!

Ezt a történetet Tunguszka20 novellaíró versenyére készítettem. Remélem elnyeri a tetszéseteket!

A feladat az volt, hogy a Skillet – Watching for Comets című dalának a hangulatát adjuk át egy történetben.

Véleményt szívesen fogadok, főleg, ha építő kritika :)

-----

Mondd ki a nevem

Forró, puha homok csiklandozta a talpát, miközben szörfdeszkájával a kezében igyekezett a víz felé. Lágy szellő csapdosta a sós vízpermetet az arcába, sirályok rikoltoztak feje fölött. A víz kellemesen lehűsítette lábát, amint elérkezett a tengerig. Már alig bírt azon az eszeveszettül forró sivatagon átkelni, pedig csak néhány méter volt az egész. Tettvágyra készen merült el a derékig érő vízben, majd kibukkant, és a deszkájára pattant, úgy úszott tovább befelé.

A hullámok dobálták ide-oda, de ő nem hagyta magát. A mai napon egészen haragos volt a tenger, mégis kiváló idő volt a szörfözéshez. A hullámok íve pont megfelelő, a szél nem erős, egyedül az égbolton virító napkorong nem hiányzott volna. Olyan erővel árasztotta a meleget, hogy még a vízben úszva is érezte, ahogyan a sugarak égetik a bőrét. Még jó, hogy otthon használt naptejet. Pedig máskor nem szokott, hozzá volt ő szokva ehhez a környezethez, ma reggel mégis keze ügyébe került a fehér tubus, amit már egy jó ideje vehetett. Nem is emlékezett rá, mikor.

Lendületet vett, és felugrott a szörfdeszkára, mikor elég messze volt már a parttól, és az a hatalmas hullám éppen hozzá közelített. Térdét rogyasztva, kezét oldalra kitartva siklott a vízen, a hullám tetején lovagolva. Bemelegítésnek csak egy könnyebb ugrással kezdett. A szörfdeszka végig követte a talpa ívét a levegőben, és könnyedén landolt a víz felszínén. A hullám még mindig nem laposodott le, ezért újabb lendületet vett. Ezúttal egy szaltót dobott a levegőben, most is tökéletes talajfogással érkezett. Még mindig profi volt, de már nem ugyanaz a személy, aki öt évvel ezelőtt. Az a Rafael már nem létezett, ő már csak árnyéka volt régi önmagának.

Ha tükörbe nézett, boldogan csillogó óceán szeme helyett, az eső előtti felhős égbolt nézett vissza rá. Szája sarka sem ívelt már felfelé olyan gyakran, csak néhány lopott pillanatban, amikor nem gondolt Rá. De olyan nagyon ritkán történt.

Rafael elvesztette az egyensúlyát, és fejjel előre a vízbe zuhant. A máskor puha vízfelszín, betonkeménynek hatott. Nem látta merre van a fel, szemét csípte a sós víz. Kalimpált összevissza, tüdejéből egyre szorult ki a levegő.

Egyszer csak ujjai megmarkolták a deszka oldalát, és gyors mozdulatokkal, immáron tudva merre, a felszínre úszott.

Rafael mélyen sóhajtva lélegezte be az életet adó levegőt, ujjai szorosan fogták a deszkát. Mikor tudatosult benne, hogy vége van, újra biztonságban tudhatja magát, fél kezével elengedte a deszkát, és hátrasimította a homlokára tapadt aranybarna tincseit. Hálás félmosollyal körbefuttatta tekintetét a parton, majd a vízen. Végül úgy döntött inkább a partot választja.

Akárhányszor eszébe jutott, mindig ez történt. Még hogy profi! A profik nem esnek fejjel előre a vízbe, annál kevésbé sem fulladnak bele.

Öt éve volt már parkoló pályán. Egyszerűen képtelen volt túltenni magát rajta. Az ő hibája volt, miatta ment el.

Mint aki egy maratont futott le, úgy vonszolta magát a partra Rafael, a szörfdeszkát lomhán maga mögött húzva, furcsa csíkot hagyva a homokban.