Zabolátlan tollamból csörgedezőgondolatom,
mely gyakran ködbevesző.
Folyékony fájdalomként válik eggyé,
Mocskos, sárga pergamenné.
Felsértem, nyomot hagyva rajta,
Ne csak sajgó szívem emlékezzen rája .
Homályos a sárga, életlen az írás,
Gyenge az Ember, fakó szívem sem más.
Elkapom a tekintetem, aztán levegőt veszek,
A szemem újra a papírra vetem.
Újra élesek a vonalak, mocskos a sárga.
Változatlan, akár a szívem hiányzó darabkája.
Összeszorul a torkom, a lelkem is vele,
sajog a szivem hiányzó fele.
Talán nekem sem itt kellene lennem,
Mert hiába új nap virrad, a hiány marad velem.
