Nem úgy van, ahogy gondolod

- Én is szeretlek, Szívem. – válaszolja Miles, miután mondtam neki, hogy szeretem őt. Kilép az ajtón. Éppen munkába indul. Milesszal nem olyan nagyon régen költöztünk össze. Mostanában van talán egy éve. 6 évvel ezelőtt elég kevés idő alatt belopta magát a szívembe. Az első randinktól fogva tudtam, hogy szeretem őt, úgyhogy nem kellett történnie sok mindennek, hogy minden porcikám beleszeressen. Ez teljesen nyilvánvalóan így is történt, 5 éve, 6 hónapja és 24 napja egy párt alkotunk. Erős a kapcsolatunk, nagyon szeretjük egymást, minden konfliktuson túl tudunk lépni együtt. Nem mintha sokat veszekednénk, de ha esetleg néha van egy-egy nézeteltérésünk, mindig meg tudjuk beszélni és mindketten tanulunk belőle.

Miles ügyvéd. Nagyon okos férfi, jó humorral megspékelve. Valószínűleg manapság már ez is elég lenne egy nőnek, hogy elkötelezze magát egy férfinak. Nos, Miles emellett még csodálatos verseket tud írni, és baromi jól főz. Amikor először találkoztam az anyukájával, egyből választ kaptam arra a kérdésre, hogy kitől örökölte a sok jó tulajdonságát. Bár, apukájával még sosem találkoztam és Miles sem, amióta együtt vagyunk, mert Mason külföldön dolgozik és nem tud hazajönni onnan 10 évig egyhuzamban. Elég furcsának tartom ezt a melót személy szerint. Milyen vezetőség lehet ott, akik nem engedik egy családapának, hogy hazajöjjön a feleségéhez és a gyerekeihez 10 éven keresztül? Na mindegy, szerencsére Miles munkája nem ilyen, őt láthatom minden nap.

Asheville-ben lakunk Milesszal és a kutyusunkkal, Stellával. Asheville egy amerikai kisváros, nem messze Atlantától. Barátságos környéken élünk a külvárosban, tökéletes hely a mi életünkhöz igazítva. Ahogy már említettem, Miles ügyvédként dolgozik, általában az irodájában, de előfordul, hogy itthonról. Én jelenleg egy könyvtár üzemeltetésének elindításán munkálkodom. Tervezgetek, rohangálok ide-oda, hogy megszerezzek minél több információt a folyamatról. Mondhatni, hogy jelen pillanatban elég lenyűgöző életet élünk.

...

Egész nap otthon voltam, olvastam, befejeztem Colleen Hoover egyik regényét. Az írótól megszokottan csodálatos volt. Halvány lila gőzöm nincs, hogy tud ilyen nagy hatással lenni az olvasóira a mondataival. Ha megnyitom a könyvtárat, biztos tele lesz CoHo könyvekkel. Apropó, könyvtár. Miután végeztem a könyvvel, kiültem a teraszra egy pokróccal a hátamon, egy bögre kávéval a kezemben, a laptopommal az ölemben és Stellával a lábamnál. Szépen sütött a nap, kellemes volt ott lenni a virágaimat látva a kert hátuljában. Ma leginkább azon gondolkodtam, belül miképp rendezhetném be a helységet. Milyen színűek legyenek a falak, hogy legyenek elhelyezve a polcok, hogy legyenek kategorizálva a könyvek.

Éppen Stellát simogatom, és elmélkedem az égre meredve, mikor meghallom, hogy becsapódik a bejárati ajtó. Megijedek, mert tudom, Miles nem egy türelmetlen típus. Ránézek az órámra a csuklómon. Pedig annyi az idő. Ez ő. Nem értem, miért csapta be az ajtót. Mérges lehet? Gondolkodom még néhány pillanatot, hogy mi nem lehet rendben, de aztán eszembe jut, hogy ücsörgés helyett inkább köszönnöm kéne neki és megkérdeznem, mi a baj.

- Szia, Drágám. – köszönök neki, örülve annak, hogy hazajött, de aggódva, mert nem tudom, mi történhetett.

- Szia – mondja ingerülten, miközben ledobja a táskáját az előszoba-szekrényre. – Elmegyek zuhanyozni. – jelenti ki. Nem értem, velem miért beszél ilyen indulatosan, hisz egész nap nem voltunk együtt, én nem tehettem semmit.

- Miles, mi történt? Miért csaptad be az ajtót? – kérdezem egyre jobban aggódva.

- Ideges vagyok, nem volt jó napom, fáradt vagyok, le szeretnék zuhanyozni. Hagyj most békén, Sarah! – mondja. Flegma. Ideges. Hallani a hangján, ez egyértelmű. De velem akkor sem beszélhet így, én nem tettem vele semmi rosszat és csak meg szeretnék győződni arról, hogy nincs nagy baj.