Janka:
Rápillantottam az órámra, ami 4:40-et mutatott. Korán volt még. Volt egy idióta rémálmom, azért keltem ilyenkor, de visszaaludni már nem tudtam, szóval gondoltam megnézem az instám. Tegnap este óta alig rakott ki valaki sztorit, ami volt is, az meg az egyik osztálytársamtól volt, aki tegnap valami rendezvényen volt, és nem bírta abbahagyni a kamerázgatást. Messengeren sem írtak, bár miért is írtak volna, amikor legutóbb éjfélkor néztem meg? Nyílván senki nincs ébren ilyenkor.
Egy ideig még feküdtem az ágyamban, próbáltam nem elaludni, de ahogy egyre telt az idő, és kiment az álom a szememből, ez a feladat nehezebbnek bizonyult. Ásítottam egyet, kiropogtattam az ujjaimat, és álmosan odasétáltam a szekrényemhez. A félhomályban alig láttam, a villanyt meg lusta voltam felkapcsolni, szóval az első összeillőnek tűnő outfitet dobtam le az ágyamra.
Az iskolában még alig voltak, amikor beértem. A vonatom korábban ért be, valamilyen útonmódon, és a buszt is pont elértem. Ezerévente egyszer van ilyen szerencsém. Ledobtam a cuccomat a padom mellé, és elővettem a telefonomat. Egy ideig Tiktokoztam, aztán meguntam, és inkább átnéztem a füzeteim, hátha van valami házi, amit elfelejtettem megcsinálni. Most kivételesen nem volt, szóval visszamentem a Tiktokra, és folytattam a céltalan görgetést. Útközben egy pár osztálytársam megérkezett, sőt, pár perc múlva már a legtöbben bent voltak, de Ő még mindig nem jött meg. Gondoltam lent van a büfében, vagy a tesiteremben a barátaival. Minden egyes nap rá várok, de az Istenért sem beszélnék vele. Nem, mert félek megszólítani. Már elégszer leégettem magam előtte, nem kell mégtöbbször. Hirtelen kinyitódik az ajtó, és belép rajta. Rápillantok, de aztán visszaterelem tekintetem a telefonomra, mintha nem érdekelne, mintha nem őt várnám. Jázmin ma nem fog jönni, még tegnap megírta nekem.
Hjaj.. annyira... könnyű lenne minden, ha viszont szeretne. Vagy ha legalább barátok lehetnénk. Utálom minden nap ezt csinálni, minden nap csak rápillantani, órákon és szünetekben egyszer-kétszer meghallani azt a gyönyörű, édes hangját, jobb esetben két szót szólni hozzá. A barátaim mindig próbálják - ha maguknak nem is - de legalább nekem bebeszélni, hogy viszont szeret. De nem hiszem el. Tudom, hogy neki csak egy lány vagyok az osztályból, akitől néha megkapja a házit valamelyik óra előtt, csak hogy aztán visszaküldhesse nekem valamelyik barátján keresztül, csak egy egyszerű osztálytárs. Egy lány, akiről nem tud semmit, csak azt, hogy ugyan abba az osztályba járnak, és hogy egy vonattal mennek haza. Egy párszor a vonaton ülve, már gondolkodtam, hogy mi lenne, ha teli lenne a vonat az életben egyszer, és muszáj lenne mellém ülnie. Miről beszélne velem? Beszélnénk egyáltalán? Leülne egyáltalán, vagy inkább végigállná az utat két üléssel előttem, csak hogy ne is legyen hozzám közel? Ötletem sincsen. De annyira jó lenne tudni.
Az elmúlt két évben csak azért nem hagytam ki az iskolát szinte soha, mert bármi megtörténhet bármelyik nap. Talán pont aznap hagynám ki a napot valami semmiség miatt, amikor hozzámszólna, vagy beszélne hozzám. Már volt ilyen. Nem sokszor, de volt. Mindig azok a legkedvesebb napjaim. Annyira vicces, és annyira kedves hozzám... szinte tökéletes.
Aztán amikor különlegesnek érzem magam, mert akár egy szót is szólt hozzám, pár perc múlva meghallom, hogy Lisáékhoz is hozzászólt. Sőt, beszélt velük, nevetett velük, mögöttük ült matekon, vagy tudom is én, ilyen apró dolgok, amik jelentéktelennek tűnnek nekik.
-Volt házi? - könyökölt az asztalomra Bangchan. Egy pillanatra megáll a szívem, de bólogatok. - De jó nekem... ömm ide tudod adni? - kérdi, én pedig kérdés nélkül odaadom neki az angolfüzetem. - Atyám, köszi! - mondja, azzal visszasprintel a padjához, és másolni kezd. Amikor becsengetnek visszajön vele, és mégegyszer megköszöni. Megvolt a napi kommunikációm vele, de jó.
