3 perc 19 mp

„Yelling at the sky, scremaing at the world" Csendült fel  Sasha Sloan egyik dala, olyan halkan, olyan elenyészően a vízipipa füstben fürdő kocsma és a beszélgetések zajában, hogy szinte senki sem hallotta. De Kari igen. Kiszakadt a beszélgetésből és a zenére koncentrált. Imádta ezt a számot, mégis most furcsán kirázta a hideg ahogy meghallotta a dallamát. Nem illik ez most ide -gondolta magában. Kari szerette, ha a dal, amit éppen hallgat az referál a hangulatára, ezért is csinált különböző lejátszási listákát, ami hangulat szerint csoportosított, így, ha valaki megnézete a telóján az előzményeket könnyen kideríthette, hogy éppen milyen hangulatban van. És Kari gyakran hallgatott zenét. Minden érzéshez, emlékhez tudott társítani legalább egy számot, de még jellemzőbb egy kétórás lista. A zene jelentette számára a sírást, az örömöt, a dühöt, a vigaszt, a szabadságot és a szerelmet is. Nem volt zenész zseni meg semmi ilyesmi, még csak hangszeren se tudott játszani, bár nagyon szeretett volna, egyszerűen csak úgy gondolta, hogy a zene, a dalok választ adnak minden kérdésére és érzésére és azok mindig ott lesznek neki, kivéve, ha nem töltötte le előre őket és elfogy a mobilnete, ami már nem egyszer megtörtént vele és nagyon tudta idegesíteni.

De most legszívesebben felállt és megkereste volna azt, aki a zenét keveri, hogy kapcsolja ki, vagy át valami másra, valami vidámra. Merthogy ő most nagyon is boldog, a barátaival van, beszélgetnek, iszogatnak, anyja nincs a városba így nem kell aggódnia, hogy haza érjen időbe, övék az egész éjszaka. És mégis ez a zene szól. Miért? Hogy lehet ezt a szomorú, fojtogató érzést idéző dalt betenni, hát nincs ezeknek semmi érzékük a buli csináláshoz? Ha kicsit ittasabb lennék, biztos jól megmondanám a magamét a tulajnak a zenei ízléséről -gondolta magában. De nem ivott ma még jó részt semmit. Ránézett a sörére, alig pár korty hiányozhatott belőle. Annyira elúszott a gondolataiban és a felháborítóan depresszív zenében, hogy teljesen elfelejtette, hogy a többiek ott vannak és esetleg hozzábeszélnek, neki meg fogalma sincs, hogy miről van szó. Hirtelen felkapta a fejét, de nem tűnt úgy, mintha bárki is szólt volna hozzá, senkinek fel sem tűnt, hogy kiesett a való világból egy percre. Ha persze Jázmin bambult volna be egy pillanatra is, azt rögtön mindenki észrevette volna és sorban állva kérdeznék meg tőle, hogy mi történt, mi baja. -gondolta keserűen magában Kari. Végignézett a barátain, akiket most kívülről látott, egy idegen ember szemével. Nem tudta, hogy azok ott Jázmin, Lilla, Dini, Marci, Gergő és Zóra, a barátai. Csak egy jókedvű társaság, akik egy fene nagy éjszaka elé néznek. Kívülről Lilla és Dini a tökéletes párnak tűntek, végig szorongatták egymás kezét, suttognak egymás fülébe és a szemük szerelemmel teli. Kívülről nem látszott, hogy Lilla tele van félelemmel és nem egyszer eret vágott már magán csak azért, hogy keresse a kiutat a Dinivel való veszekedésből. Jázmin, aki idegen szemmel is gyönyörűnek hatott a tökéletes alakjával, hatalmas tenger szemeivel, barna loknijaival, amik véletlenszerűen súrolták Marci vállát, minden alaklommal, amikor felnevetett csilingelő hangján. Az is egyértelműnek tűnt, hogy ő a társaság középpontja, nevetésére mindenki odakapja a fejét, mindenki csodálattal nézz rá. Marci és Gergő persze úgy tesznek, mintha ez nem lenne igaz, mintha nem vinnék el bármelyik éjszaka egy körre, egymással versenyezve, esetleg egymás után. Zóra pedig tipikusan a menő, laza, orr piercinges fiús lány volt, akivel mindenki jól el van és mindenki szereti, de csak, mint barátot. Kari vele szimpatizált külső szemlélőként legjobban. Jól ismerte azt a kifejezést, ami a lány arcán ült, gyakran a tükörben is viszont látta. Kétségbeesett vágy a szeretetre, a szerelemre, hogy valakinek ő legyen a legfontosabb, és ne számítson senki más. Kari ezt az arcot akkor öltötte fel, amikor Marci jutott eszébe. Most visszasiklott rá óvatosan a tekintete, úgy, hogy lehetőleg ő ne vegye észre, bár ettől nem kellet félnie, mert Marci elég ritkán nézett rá és akkor is leginkább csak azért, hogy cigit kérjen tőle. Igen, így idegen szemmel is észvesztően helyes, de most nem látta azt a sebezhetőséget, ami miatt első körben belehabarodott. Csak egy kemény, semmi érzelmet nem mutató, szobor szépségű arcot látott, amely nevetéskor felhúzta a felső ajkát, hogy eltakarja a tényt, hogy a mosolya nem őszinte, ellenben nagyon is szekszi. Az este folyamán már nem egy lány kinézte ezt a mosolyt magának. Ő persze mindegyikkel lekezelően bánt, hiszen, mint mondta az ő szíve már bármennyire is sajnálja, de foglalt. Ettől persze a lányok majd elájultak, hogy milyen romantikus és levonták azt a következtetést, amit logikusan mindenki levont volna, hogy a mellette ülő Jázmin a szíve választottja. A valóságban Jázmin, bár kavart már Dini kivételével mindegyik fiúval, (a társaság többi részével is, akik aznap nem értek rá) most mégis, már egy jó fél éve távkapcsolatban élt a barátjával, akit úgy tűnt igazán szeret, a fiúk legnagyobb bánatára. Nem, Marci csak hazudott, hogy lerázza a lányokat, és csak azért, mert megteheti. Majd a következő helyen, ahol remélhetőleg táncparkett is lesz, majd ott talál magának valakit. Persze volt már, aki összetörte a szívét, ezt Kari nagyon jól tudta, hiszen, amikor ezt a fiú elmesélte neki és látta a szemeit tele fájdalommal, akkor volt az a pillanat, amikor igazán és menthetetlenül belezúgott a srácba. Kár, hogy másnap Marci nem emlékezett az egész éjszakából semmire, így arra sem, hogy Karival milyen őszinte, meghitt beszélgetésük volt, és  Kari őszintén gondolhatta, hogy elindult köztük valami. De ennek már majd egy féléve, azóta tudja, hogy bármi is történik az éjszaka az nem jelent semmit és hogy Marci mindig elfelejt mindent és levegőnek nézi.

„I stay up all night tell myelf I'm alright" hallotta most ki a zenéből a szöveget. Megint furcsa érzés járta át. Mintha a zene kezdett volna lassan mégis csak a hangulatához illeszkedni. Mindenki boldog volt és részeges. Miért érzi ő ennyire kirekesztettnek magát? Ennyire az idilli burkon kívülinek? Mintha elválasztaná őt a többiektől egy láthatatlan üvegfal. Ők jól el vannak, nem is tűnik fel nekik, hogy lélekben nem itt vagyok, még csak felém se néznek. Haza is mehetnék valószínűleg az se tűnne fel nekik. Hiszen nem is vagyunk igazából barátok. Hogy is lehetnék? Ha azok lennénk tudnák, hogy mit érzek, tudnák, hogy ki vagyok, tudnák a gondolataim, de nem, szart se tudnak. És én se róluk. Nem is tudom, mit gondolok egyáltalán magamról? Ki vagyok én? Hisz kilógok a társaságból, a vak is látja. Itt az emberek helyesek és szépek, és mindig a megfelelő dolgokat mondják, mindig annyira részegednek le, amennyire éppen illik. Én ezzel szemben csúnya vagyok és kövér, aki mindig a rossz szavakat használja és mindig kínossá teszi a beszélgetést, mindig vagy túl részeg, vagy éppen nem eléggé. Nem is értem, hogy mit keresek itt. -ostromolták az öngyötrő gondolatok Karit. „Every night I'm dancing with your ghost" Hangzott az utolsó sora a dalszövegének, majd a dal utolsó taktusai is elhalványultak. Kari legszívesebben felállt volna és hazáig futott volna, valószínűleg sírva, ám a lábai és a csúnya, kövér teste nem mozdult a beállt csöndben. Majd hirtelen berobbant egy új, pörgős spanyol dal az éterbe, ami kirántotta Karit a gondolataiból, vissza a többiekhez, vissza a vidám kocsmába. -Hé -szólt oda Gergő. -Mi az? -kérdezte Kari bizonytalanul. -Lelépünk. -Mi? Itt hagytok? -kérdezte kétségbeesetten. -Dehogy te hülye, ha itt hagynánk kitől kérnék cigit? -kacsintott rá, majd összeröhögött Dinivel. -Vicceltem Karolám tudod, hogy imádunk. -Srácok hagyjátok a szerelmeskedést későbbre és húzzunk már végre a Gozsduba! -fordult vissza Marci, majd egy gyors mozdulattal felhúzta a csúnya, kövér Karit a kanapéról és kézen fogva kivezette a kocsmából. -Akkor most ki szerelmeskedik kivel? -kérdezte csak úgy magában Gergő, hiszen a többiek már az ajtón kívül voltak és mind rá vártak.