A Sors író-niája

Ahol minden elkezdődik...

- Ez nem az, aminek látszik! - nyögtem ki tágra nyílt szemekkel, miközben végre megmozdultak a végtagjaim, hogy lelökjem magamról Alexet. Persze, Penny Sue, ennél értelmesebbet nem is tudnál kinyögni, mi? Ez egy annyira rossz klisé, még akkor is, ha igaz! Hiszen nem azért feküdtem az ágyamon, és nem azért feküdt rajtam Alex, hogy bármi olyat műveljünk, egyszerűen csak így estünk el. Őszintén szólva, egészen eddig a pillanatig úgy gondoltam, hogy ilyesmi csak a filmekben fordulhat elő. Totál természetellenes! Hát ki az a kétballábas marharépa, aki az ágy mellett megbotlik, a kis pehelysúlyával magával ránt egy megtermett, tizenéves srácot, és pont úgy gabalyodnak össze, mintha valami... brrr, bele sem merek gondolni, hogy az ajtóban álló Dylan minek is hihette ezt az egészet. Még csak az kéne! Persze, nem vártam, hogy Dylan megértse, még azt sem, hogy higgyen nekem, sőt, tulajdonképpen nem értettem, hogy miért is érdekel egyáltalán engem, hogy mit gondol? Őszintén már csak az kattogott a fejemben, miközben Alex lekászálódott rólam, Dylan pedig megindult felé, mint aki az öklével tervez hangot adni nemtetszésének, hogy mégis, hogy a hupizöld lóherébe jutottam én el idáig?

*

Arra jutottam, hogy minden Alex érkezésével kezdődött. Mint a legtöbb tiniknek szóló sablon sztori. Feltűnt már, hogy nagyon gyakori a filmekben, sorozatokban, regényekben, hogy a történet legelején egy új diák érkezik az iskolába? Innentől aztán megindulnak az események, amikor minden összekuszálódik és a feje tetejére áll, természetesen neki köszönhetően. Ez persze, teljesen érthető. Mármint arról nem szólhat egy történet, hogy minden pontosan olyan, amilyen addig volt, és nem történik semmi. Kell valami változás, egy kő a tóba hajítva, ami felkavarja az állóvizet, megfodrozza a felszínt, és mindent megváltoztat. Ha nincs változás, nincs történet. Ha minden napot ugyanúgy élünk, az az átlagos "való élet", ahol az egyik nap olyan, mint a másik, és ez így van rendjén.

Az utóbbi években az én életem is így zajlott. Az egyik nap olyan volt, mint a másik. Ám a gimi utolsó évének első napján valami megváltozott. Kinyílt a terem ajtaja, és bekacsázott rajta a kő egy 17 éves srác formájában. Bakancsban, bőrdzsekiben, talpig feketében, sötét hajából néhány tincs a kék szemeibe lógott, amitől azok szinte világítottak. Amíg a tanár bemutatta nekünk Alexander Richardsont, az iskolánk új tanulóját, ő végignézett az osztályon és tekintete egy pillanatra elidőzött rajtam. Nyugtalanító volt, a hideg futkosott a hátamon tőle fel-alá, végigzongorázott a csigolyáimon, majd befurakodott közéjük, s megrázta minden porcikámat. Talán csak egy másodperc volt, de úgy éreztem magam, mint az egérke, aki farkasszemet néz a kígyóval. Na így kezdődött az én kálváriám is, mint egy nyálas-romantikus tini regény, pedig a Sors igazán lehetett volna valamivel eredetibb is.

- Az lesz a helyed! - mutatott Mrs. Winston a mellettem lévő, üres padra, Alex pedig elindult felé. A szemem sarkából követtem, ahogy ledobta magát a székre, táskáját a földre, majd az asztalra könyökölve lassan felém fordult, gyilkos pillantással. Azonnal elkaptam a tekintetemet és elfordítottam a fejemet is ijedtemben. Miközben nagyon igyekeztem a másik irányba nézni, feltűnt, hogy a túloldalon Dylan tekintete sem sok jót ígér. Gyorsan kinyitottam a könyvemet és azt tanulmányoztam, mintha valami borzasztóan érdekes lenne benne. Az óra további részében hol jobbra, hol balra pislogtam ki a szemem sarkából, azt figyelve, vajon a srácok még mindig ennyire morcosak-e rám? Valahogy egyiket sem értettem. Mármint Alex még azt sem tudja, ki vagyok, Dylan pedig tulajdonképpen teljesen átnézett rajtam. Igaz, gyerekként jóban voltunk, de az már elmúlt, és halványlilám se volt, hogy mi változott meg hirtelen.

*

- Penny Sue, kifut a tej! - ripakodott rám Karen, a legjobb barátom, és egyben munkatársam a kávézóban. Azonnal észbe kaptam, és elzártam a tejhabosítót, majd nekiláttam feltakarítani a kiömlött tejet.