Kínoz engem szüntelen egy gondolat:
ha meghalok, vajon ki és hová ássa a síromat?
Elbukok, mint nagy király, csatában,
árulásban, vagy a saját ágyamban.
Felköttetek, a hóhér veszi fejemet,
hátba döfnek karddal százan,
vagy megnyúz a méreg a reggeli teámban.
Hiányol-e majd valaki, nem tudom,
hogy érdekel, azt nem mondom.
De vajon lesz-e, aki eltemet,
aki nagy gonddal kiválasztja a sírhelyet?
Dohos földbe ásnak-e majd,
ahol varjú csipeget a kopja alatt,
vagy a folyóba hajítanak, ahol elsodor az ár,
s jelöletlenül marad a nagy király?
Lesz-e temetés egyáltalán,
vagy megzabálja húsom a saját kutyám?
S ha meghalok, kiderül-e,
vagy csendes lesz a helycsere?
Észreveszik-e, hogy az aláírás megváltozott,
felismerik-e régi zsinórjáról az új bábot?
Dohos föld legyen hát, vagy egy kút mélye,
inkább a saját kutyám tépjen széjjel,
csak ne legyen e palota
életemnek is, halálomnak is otthona.
