Vallomás

Akkor voltam a legboldogabb

Életem mélypontja három évvel ezelőtt kezdődött. Emlékszem milyen izgatott voltam, hogy megismertem. A felhők felett éreztem magam, annyira boldog voltam. Rengeteget beszélgettünk, nem hittem volna, hogy ennyire tönkre fog tenni.
Ostoba voltam, persze utólag mindig okosabb az ember. Most már tudom, hogy válaszolnom se kellett volna neki.
Ma már azt kívánom, hogy bárcsak ne ismertem volna meg! Hogy bárcsak ne adtam volna fel semmit!

Az első két hónapban minden rendben volt...mármint úgy-ahogy. Akkoriban még nem láttam a fától az erdőt, annyira elvakított a rózsaszín köd.
Aztán jött a február vége, vagy talán március eleje. Minden rosszra fordult. Az ő oldalára billent a szívem mérlege.
Bárcsak ne így lett volna!

Folyamatosan veszekedett velem, hogy ha nem válaszolok neki azonnal, akkor biztosan megcsalom. Ebből kifolyólag mindenhova telefonnal mentem. Miután telefonszámot cseréltünk egyfolytában hívogatott, ha nem vettem fel rögtön, akkor ismét meggyanúsított. Pedig ki sem mozdultam otthonról.
Gyűlölöm magam amiért csak úsztam az árral, hagytam magam elsodorni.
Gyűlölöm magam, amiért feladtam életem legjobb szerelmét, egy gondosan, szépen becsomagolt szennyért. Mert másnak nem lehet ezt nevezni, mára már csak létezem, de nem élek. Megölte a lelkem.
Miatta összerúgtam a port a családommal és elköltöztem. Sokszor. Hajléktalan is voltam, csak azért mert ostoba voltam és nem vettem észre, hogy manipulált. Hamarosan már a fiókjaim jelszavát is elkérte, azt mondta csak azért, hogy segítsen a kezelésében.
Akkor még ezt is elhittem neki, így megadtam a jelszavakat mindenemhez.
Sokáig nem találtam munkát, utcán éltem, koplaltam és hihetetlenül lefogytam. Azért is megfenyegetett, hogy elhagy, ha nem kezdek magammal valamit. Azt mondta hozzá költözhetnék ha lenne munkám.
Aztán így telt a nyaram. Egy lakatlan házban húztam meg magam, miközben a kapálásból szerzett kis hétezer forintomból bejártam Pécsre telefont tölteni, mert hamar lemerült a telefonom. Próbáltam titkolni előle, hogy utcára kerültem, mert csak kiabáltak velem, hogy menjek haza. De haza csak akkor mehettem volna, hogyha visszavesz magából, amit nem volt hajlandó megtenni. A szüleim hazahívtak, én pedig hazamentem. Úgy éreztem magam, mint aki fél lábbal a sírban van. És úgy is néztem ki. De neki akkor is csak az járt a fejében, hogy nem foglalkozom vele eleget, nem akarom kielégíteni, mégha virtuálisan is történne, de kell neki. Azzal fenyegetett, hogyha én nem, akkor majd más megteszi helyettem. Szűz voltam, nem akartam olyan chat-szexet. Mindennap éreztette velem, hogy nem vagyok jó, hogy más mennyivel szebb, én meg túl sovány vagyok és túl pattanásos. Meg csúnya a barna hajam és szemem. Úgyhogy továbbra is elmentem kapálni reggel fél ötre, hogy délután háromig a tűző napon dolgozzak egy végeláthatatlan szántóföldön nyamvadt hétezer forintért. Abból pedig hajfestéket vettem, feketét, mert az tetszett neki. Kék kontaktlencsére már nem futotta. Mellette tovább próbálkoztam az álláskereséssel, mindhiába. És így telt a nyaram. Eljött az augusztus, mikor megtaláltam azt a helyet ami megmentette a nyomorult életem. A Mc'Donalds. Oda felvettek és eszméletlenül örültem, hogy fél éves kínlódásnak vége. Hogy nem kell többet kapálnom.
Délelőttös lettem kezdetben, hihetetlenül nehezen tanultam be, nem voltam ott fejben. Folyamatosan fáradt voltam, soha nem aludhattam ki magam. Elkezdtem albérleteket nézni, hogy beköltözzek Pécsre, de fizetésem még nem volt.
Októberben osztottak be először éjszakai műszakba, ideges voltam miatta. Mosogatásra raktak be, azt csináltam hónapokig, majdnem fél évig.
Beköltöztem Pécsre, az első fizetésemből. Szerencsére az albérlet olcsó volt, mert százharmincötezerből nem sok mindenre futotta. Elkezdtem odajárni hozzá, hogy együtt töltsük a napot. Éjszakás után mindig csak délelőtt tízig aludhattam, vagy még addig sem, mert megjelent a lakásomnál és kopogtatott az ablakomon, hogy ellenőrizze otthon vagyok-e. Utána pedig egész nap nem aludhattam. Ha elbóbiskoltam véletlenül, akkor már kiabált velem, hogy nem foglalkozom vele. Pedig már nagyon kimerült voltam akkor. Elaludtam a munkahelyemen is, úgy éreztem nem bírom sokáig. Neki is fizettem, mert ott voltam napközben, amíg kevés pénzem volt akkor hatvanezret, később pedig már százat. De ugye ott volt az albérletem is, amit szintén fizettem. Meg a számlák, de kellett a kaja is. Sokszor csak mekis maradékokon éltem és akkor is csak saját magára gondolt. Aztán magához költöztetett. Azt mondta így nem kell két helyre fizetnem, elég nekik százezer havonta. Meg hogy akkor nem kell miattam aggódnia, akkor csak megnéz és aludhatok nyugodtan. Egyre többször  kiabált velem, néha meg is pofozott. A szüleimmel se beszéltem. Nem engedte, hogy fiúismerőseim legyenek, állítása szerint csak azért, mert tuti megcsalnám őt. Csak olyan képet rakhattam ki, amin ő is rajta van, mert ha olyat akartam amin egyedül voltam, akkor már mutogattam magam. Kezdtem besokallni, úgyhogy választás elé állítottam. Vagy lenyugszik, vagy elköltözöm és vége. Azt mondta lenyugszik, de tovább folytatta ezt a második évig. Ismét választás elé állítottam. Közben kiderült, hogy mikor a fekete hajról és kék szemről beszélt annak idején, akkor az exéről magyarázott. Elkezdtem vagdosni a combom, gyógyszerezni magam, de tényleges tettig, ahol nem élem túl, ahhoz már gyáva voltam. Vártam valami csodára, ami megváltoztatja az életem. És egyre többször jutott eszembe amit hátrahagytam: a családom és a tökéletes kapcsolat, amit elrontottam. Aki jó volt hozzám, nem becsültem meg és mára már teljesen elfelejtett.
Erre gondolva pedig megérdemeltem amit kaptam. Ebben kell éljek, bűntudatban, hogy tönkretettem mindent, egy hazug ígéret miatt. Bűnhődnöm kell, mert elárultam a legmegbízhatóbb, legnyugodtabb, legkedvesebb, legodaadóbb férfit (akkor még fiú volt). Akivel tényleg boldog lehettem volna.

Egyre többször érzem, hogy elkéstem, az én életem elveszett. Semmit sem tudok helyrehozni már, csak hiányolni tudom a régi életem.