– Mit tartogat vajon a jövő? – kérdeztem lassan felé fordulva.
A választ azonban meg se vártam, ugyanazzal a lendülettel fordultam is vissza az íróasztalom által nyújtott menedékbe.
– Ne agyalj annyit mindig! Próbáld meg élvezni kicsit az életet! – hallatszott a szoba másik végéből.
– Nem értem, mi baja van, hisz én csak kíváncsi vagyok! – mormogtam magamban.
– Ő nem ért meg, nem ért meg minket! – szólt közbe egy másik hang.
Azonban ezt a hangot csak én hallottam, senki más. Sem ő, – hiába ült velem egy szobában – sem senki más a világon. Ez a hang csak nekem fedte fel magát.
– De miért nem ért meg minket?! – szaladt ki a számon, sajnos ezúttal általa is hallhatóan.
– Hát te meg kihez beszélsz? És hogy érted, hogy minket?? – nézett rám ijedten az ágyon ülve.
– Ahh tudod, épp videochatelek valakivel! – böktem oda neki, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy az internet még be sincs kötve a lakásban.
– Nagyon vicces, te is tudod, hogy nincs internet a lakásban, szóval nem is értem, mit tudsz annyit pötyögni a gépeden így! – vonta fel a szemöldökét, egyre inkább válaszokat remélve a kialakult helyzetre.
Tekintete egyre kétségbeesettebben meredt rám, én pedig minden erőmmel valami hihető magyarázaton törtem a fejem. Mire bármi is eszembe jutott volna, folytatta:
– Ha magadban beszélsz, az még elmegy, de ha már oda is képzelsz dolgokat, ahol nincsenek, azt hiszem, az már egy kicsit sok!
– De nem...nem képzeltem oda! Tényleg ott van! – csúszott ki a számon.
Bárcsak jobban átgondoltam volna ezt a mondatot, mivel ezután az eddig is ijedt tekintetét szinte már reszkető félelem váltotta fel. Próbáltam menteni, ami menthető.
– Csak vicceltem, tudod, nem is gondoltam ám komolyan! – mondtam nevetést erőltetve az arcomra, de a reakciójából látszott, hogy nem igazán sikerült meggyőznöm.
– O...oké! Szerintem lapozzunk! – zárta végül rövidre.
Az elkövetkező egy órában próbáltam a lehető legnormálisabb viselkedést produkálni, ami csak tőlem telt.
– Jó éjt! Szerintem én elteszem magam holnapra! Te még beszélgetsz kicsit azzal az „izével"? – kérdezte félig-meddig viccesen, miközben épp kikapcsolta a szobában még égő egyetlen éjjeli lámpát.
A lámpa leoltása után az utolsó fényforrás a gépem képernyője lett, amit szokásomhoz hívem most is a lehető legalacsonyabbra vettem le, nehogy zavarjam őt az elalvásban. Miután elalvásának egyértelmű jelei megütötték a fülem, hirtelen egyszerre áradt szét bennem határtalan megnyugvás, és erős kétségbeesés.
Nyugodt voltam, igen, mivel végre tényleg kettesben maradhattam Vele! Na nem ezzel a minden lében kanál cafkával, áhh dehogy, hanem Vele!
– Igen, végre senki sem zavar meg minket! Mostmár nem fog senki sem furcsán nézni, hogy vajon mégis kihez beszélek! – gondoltam magamban.
– De jaj, hisz egyedül vagyok, Vele! – villant át az agyamon rögtön ezután. – Hisz akkor senki sincs, aki megvédjen Tőle!
– Üdvözletem! Hol is hagytuk abba? – hallottam hirtelen csontig hatoló hangját a sötétben.
– Mit akarsz? Hagyj aludni! Most nincs kedvem ehhez! – próbáltam lerázni magamról.
– Ez nem a te döntésed. Különben is egyek vagyunk. Ha akarnál, se tudnál szabadulni tőlem. – duruzsolta a fülembe.
– Mit akarsz tőlem? Meddig fogsz még kínozni? – ordítottam a könnyeimmel küzdve.
–Hát hogy elvégezd, amit megbeszéltünk. Emlékszel? – húzta mosolyra nem létező ajkát.
– De nem lehet, azt nem szabad! – ellenkeztem minden erőmmel.
– Pedig muszáj lesz! Ha nem teszed meg, akkor én teszem meg helyetted.
Ennek hallatán összeszorult a szívem, mellkasomból minden maradék levegő kiszökött, hirtelen mozdulni sem bírtam.
– NEM! Azt nem hagyom! Akkor megteszem, csak te ne érj hozzá!
– Ez már tetszik! – azzal testem mintha nem is engem szolgálna, elindult a konyha irányába.
Ahogy ott álltam, tekintetem az első gyilkos fegyverként felhasználható tárgyat kezdte el fürkészni. Meg is láttam az egyik kést, amit pont ma reggel élesítettem meg, és tisztára elfelejtettem eltenni!
– Milyen ironikus! – gondoltam magamban.
– Rajta, míg alszik! Ő lesz az első áldozatunk! – biztatott tovább hangjában kéjes élvezettel. – Ahogy vele végzel, jöhet a következő, aztán a következő!
– Azt mondod?! Szerintem ez nem fog megtörténni.
–Ho...hogy érted, hogy nem ..... – ekkor látta meg, amint az előbb magamhoz vett késsel átszúrom a mellkasom. Aztán az utolsó erőmmel beírom a billentyűzeten, búcsúzóul azt az egyetlen szavat:
Sajnálom.
