I.

1.4K 100 24
                                    

[A történet az alábbi kívánság alapján íródott: 2019-ben járunk. Európában radikális megmozdulások történnek. Száz évvel az első világháborút lezáró békeszerződések után az akkori központi hatalmak és szövetségeseik követelik vissza az elvesztett területeiket. Harmadik világháború típusú, apokaliptikus, nacionalizmussal fűtött ki-kicsoda-mellé-áll-a-harcban és mély érzelmek. Utóbbit azért említettem meg, mert az író akár egy reménytelen szerelmet is ábrázolhat a háború lángjai között, legyen az hetero vagy slash.]


„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!"



A holló szíve


Az egykor élettel teli, zöld táj szürke köntöst öltött magára. Aki valaha itt élt, már nem ismert volna rá régi otthonára. A fák kicsavarodva, megtépázva feküdtek az utakon. A házak romjai sötéten feketélletek a hamu között, komor arcuk tökéletesen beleillett a halott tájképbe.

Megállt az idő. Még a szél is elhagyta ezt a vidéket, nem vitte tovább a szürke port, mely belepte az élettelen várost. Mintha valami felsőbb hatalom meg akarta volna őrizni ebben az istentelen állapotában. Talán az utókor számára, mint tanulság, talán csak úgy, mint egy rossz emlék.

A fiatal férfi nehézkesen haladt előre az ismeretlenségig elpusztított környezetben. Szőke haja fakón és koszosan tapadt homlokára, megtépázott ruhái véresen fedték el meggyötört testét.

Alig bírt megállni a lábán, ő mégis egyre csak haladt előre, nem állt meg. Nem állhatott meg.
Karjával egy másik férfi testét szorította magához. Az ő arca sokkal véresebb volt, a szemeit már nem tudta nyitva tartani. Alig volt eszméleténél, szinte vonszolta őt a szőke maga után.

– Mindjárt ott vagyunk. Rendben? Csak még egy kicsit bírd ki... Mindjárt ott vagyunk – kántálta rekedt hangon, miközben próbált mosolyogni. Amikor a másik nem reagált, szabad karjával megütögette az arcát. – Hallod? Már nem kell sok! Ne merészelj itt hagyni!

A sebesült először nem mutatott semmi életjelet, de aztán nehézkesen kinyitotta a szemeit. A tekintete ködös volt, mint aki nincs teljesen magánál, de a szőkének ennyi pont elég volt. Elég volt tudnia, hogy a másik életben van.

– Nemsokára ott leszünk. Hazaviszlek, Szili – mondta biztatóan, miközben alig bírta visszafogni a torkát mardosó könnyeket.

Már nem kell sok. Mindjárt vége az egésznek. Mindjárt vége a szenvedésünknek, Szili.

Csak még egy kicsi és vége....

xxx


Napos és viszonylag meleg idő volt ahhoz képest, hogy egyre közeledett december huszonnegyedike. Ez is a klímaváltozás eredménye, már évek óta nem köszöntött be igazán hideg tél Magyarországon. Ugyan lehetett látni valami hónak csúfolt latyakot az utakon, de ez elég messze állt még attól, hogy fehér legyen a karácsony. Ez az időjárás azonban mit sem változtatott az ünnepi hangulaton: az emberek már hétköznap is a szupermarketekben dekkoltak, hogy az utolsó pillanatban vegyenek valami karácsonyi ajándékot a szeretteiknek vagy épp hozzávalókat az ünnepi vacsorához.

A gyerekeknek és a tiniknek volt persze a legjobb dolga ezeken a napokon, hisz a téli szünet miatt nem kellett iskolába menniük, gondtalanul élvezhették a semmittevést.

A holló szíve [Befejezett]Where stories live. Discover now