Farkastánc - Teen Wolf fanfiction

1.rész ~ Sikíts ha mersz

Beacon Hills, a természetfeletti lények városa, legalábbis ezt hallani róla az utóbbi időben. Na és hogy mit is keresek itt? Önmagamat? Igen tudom, ez így elég klisés, de van rá mentségem! Drága jó megboldogult nagyanyám a halálos ágyán közölte velem, hogy egy banshee vagyok. És hogy ez mit is jelent? Gőzöm sincs, ugyan is ezek után meghalt. Igen, tudom szívás. Mindig is tudtam, hogy nem minden ember talál hetente 1-2 hullát, de nem igazán sikerült azt a következtetést levonnom, hogy ennek ahhoz lehet köze, hogy egy természetfeletti lény vagyok. Amikor anyát próbáltam kérdezgetni róla, elküldött melegebb éghajlatra, azzal az érvvel, hogy csak megsütött a nap, és ne beszéljek hülyeségeket. Ennyit a szülői támogatásról. Ezek után persze nem hagytam annyiban a dolgot, és kutatni kezdtem. Vérfarkasok, Kanimák, Wendigok...és minden Beacon Hillsbe vezetett. Hát, itt vagyok...

Ahogyan elhagytam a Beacon Hills városát jelző üdvözlőtáblát, hatalmas sóhaj bukott ki belőlem. Idefelé jövet sikerült kétszer rossz helyen lefordulnom, így már teljesen besötétedett mire végre eltaláltam a megfelelő lejárót. A totális megkönnyebbülésben úszkálva éppen elkezdtem kedélyesen dudorászni a rádióból szóló zenét, amikor a sors, a végzet, nevezzük akárminek azt mondta, hogy bekaphatom. Egy nagyobb döccenés és egy nem túl barátságos durranás kíséretében a kocsi lassítani kezdett, majd megállt. Kellett egy perc, hogy felfogjam: éppen lerobbantam este tizenegykor a semmi kellős közepén. Mikor végre sikerült feldolgoznom az információt, hatalmasat fejeltem a kormányba válogatott káromkodások közepette, majd a telefonom zseblámpa funkcióját bekapcsolva nyitottam fel a motorháztetőt, és még magamnak is igyekeztem úgy tűnni, mint aki ért hozzá. A helyzet azonban az volt, hogy bár már 3 éve van jogsim, és vezetek is, ha valami baja lett a drágaságnak, mindig a bátyám szerelte meg. Hát, a bátyám nem volt ott. Próbáltam nézelődni, keresgélni, hogy minek lehet baja, de semmi olyasmit nem láttam, ami feltűnően nem úgy lett volna, ahogy lennie kell. Hála az égnek a filmes klisétől megmenekültem, és volt térerő, 3 egész csík. Örvendezve, hogy megmenekültem, nyitottam meg a névjegyzéket, de aztán arcon csapott a felismerés: Még is ki a fenét hívhatnék?! A családom, és legközelebbi barátaim is 4 órányi autóútra laknak Beacon Hills-től, akkor talán már gyalog előbb odaérnék... Bár ki tudja mi lehet az erdőben ilyen késői órán errefelé...vérfarkasok, kanimák, vagy akár bármi más.. Ezen azonban nem maradt túl sok időm agyalni. Halk motoszkálást hallottam az út túloldalán susogó fák közül. Ijedtemben azonnal odakaptam a fejem, de nem kellett sokáig hunyorognom, mire észrevettem egy kéken villogó szempárt az árnyak között, amelyet egy nem túl barátkozós tónusú morgás kísért. Innentől pedig minden borzalmasan gyorsan történt.

Egy kisebb farkas ugrott ki az erdőből, egyenesen felém véve az irányt. Én pedig mielőtt bármin is gondolkodtam volna, az út felém eső oldalán lévő erdőrészbe vetettem magam. Futás közben már eszembe jutott, hogy ha visszaülök a kocsiba, nagy valószínűséggel nagyobb eséllyel indulok neki a túlélésnek, hacsak a farkasok nem tudnak errefelé kocsiajtót nyitni. Késő bánat. Rohanás közben meg sem próbáltam hátranézni, elég közelről halottam magam mögött a csörtetést ahhoz, hogy eszembe se jusson egy század másodpercet sem elvesztegetni. Éppen egy gyors irányváltoztatás gondolatával kacérkodtam, amikor azonban nagy erő csapódott neki a lábamnak, melyet azonnal egy éles fájdalom kísért. Bokán harapott. Az alsó ajkamra ráharapva akadályoztam meg, hogy sikítsak, hiszen az otthon is egy rakás gondot okozott, nemhogy itt, a természetfeletti lények gyűjtőhelyén. Esés közben korrigálni igyekeztem, de így is hatalmas erővel értem földet, és gurultam ott még párat, miközben a farkas egyre csak a lábamat szorongatta. Valahogyan sikerült hátra verekednem magam, ahol mit sem hezitálva szabadon lévő lábammal azonnal belerúgtam a bokámat fogva tartó állatba. Már megrezzent, továbbra sem eresztett, így minden erőmet összeszedve egy második rúgást is mértem rá, aminek következtében végre valahára szabad voltam. Megfordulva eredtem volna ismét futásnak, de hamar rájöttem, hogy nem igazán lehetséges. Pokolian fájt a lábam, amit gondolom az adrenalinnak köszönhetően elsőre nem éreztem, most azonban, hogy ráálltam, már egészen más volt a helyzet. Körülbelül két métert sikerült előre haladnom, amikor ismét nekem ugrott a farkas, ez úttal a derekam környékére csapódott be. Ismét hasra vágódtam, de ezúttal az állat nem pazarolta az időt a lábamra. Ahogyan ismét a hátamra fordultam, egyből a torkomnak ugrott volna, de életben maradási reflexeimnek köszönhetően még időben védekezni tudtam a jobb alkarommal, így azonban az landolt a fenevad szájában. Úgy harapott és szorított, ahogy csak tudott, mire már nem bírtam tovább. Hatalmasat sikoltottam. Az egész erdő beleremegett, de az ölni vágyó farkast, ez sem hatotta meg túlzottan, kissé gyengébb lett a szorítása, de ugyan olyan magabiztossággal tartotta végtagom a szájában, mint előtte. Éreztem, hogy a fogai szépen lassan egyre beljebb vájnak a húsomban, és úrrá lett rajtam a rettegés, hogy mi lesz, ha eléri a csontot, és eltöri, vagy még rosszabb esetben elharapja a kezem. Ekkor azonban egy hatalmas sötét árny ugrott ki a fejem fölül. Először arra gondoltam, kész, itt a vég, a sikolyomra valami még nagyobb érkezett, hogy elfogyasszon vacsorára. Be akartam csukni a szemem...Végtére is valami szépre kéne gondolni mielőtt meghalok, nem egy vicsorgó szörnyeteg állkapcsa lenne a legszebb utolsó életkép amit el tudok képzelni. De ahelyett, csak behunytam volna őket, végignéztem, ahogyan a második villanásra már nem is annyira szörnynek tűnő valami egyenesen a fölöttem vicsorgó állatra veti magát, majd arrébb gurulva hatalmasat mordul rá, mire az eliszkol.